UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2014. november 10.
Bátaapáti - Szálka

Szokásommal ellentétben most a túrám középső napján kellett a legkevesebbet gyalogolni, hiszen az igazolófüzetem szerint mindössze 16,6 kilométer volt a távolság Bátaapáti és Szálka között, de mivel most nem sátoroztam, így a szállások közötti távolság szabta meg a túratávot is. Nem is siettem reggel a készülődéssel, csak nyolcra pakoltam össze a holmim és indultam tovább az Apponyi kúriától. Először besétáltam Bátaapáti központjába, bevásároltam a vegyesboltban, így aztán már el voltam látva a túrám befejező két napjára kenyérrel, és aznapra ivóvízzel is. A boltból átmentem a szomszédos kocsmába, itt kértem egy üveg Borsodit, és miközben megittam a sört, elintéztem a pecsételést is.

Vékony ködben indultam tovább az Apponyi kúriától
Vékony ködben indultam tovább az Apponyi kúriától

A kocsmából kilépve végignéztem az utca túloldalán, az önkormányzat falára szerelt kijelzőn futó szöveget, ami a település meteorológiai viszonyait és a faluban mérhető gamma sugárzás mértékét kellett hogy közölje az arrafelé járókkal, de most kérdőjel látszott minden adat helyén, valószínűleg nem működik most az érzékelő rendszer. De miért is kell mindezeket az értékeket megjeleníteni egy kis falucska önkormányzatának épületén? 2005-ben egy népszavazáson beleegyezett Bátaapáti lakossága, hogy a falu határában épüljön meg a Paksi Atomerőmű kis- és közepes aktivitású radioaktív hulladéktárolója. Az építkezés még abban az évben elkezdődött, és a földbe fúrt lejtaknákban elhelyezett létesítményt végül 2008 októberében adták át. Ezért van hát a kijelző felszerelve a faluban, hogy tájékoztassa a lakosságot a radioaktív sugárzás nagyságáról! Persze ennek fejében az atomerőmű jelentős összegeket fordított a település fejlesztésére, ami meg is látszik a szépen kikövezett utcákon, rendbe hozott épületeken.

A reggeli köd éppen akkor kezdett feloszlani, amikor a kocsmából kilépve megálltam az evangélikus templom előtti világháborús emlékműnél. A dombra felkapaszkodó Hűvösvölgyi utcán felsétáltam a XVIII. században épített présház épületéhez, ami most a Tűzkő Birtok pinceközpontja. A tulajdonosok olaszok, itteni szőlőik a környékbeli dombokon fekszenek. Pár képet készítettem kívülről az emeletes épületről, aztán mivel láttam, hogy nyitva a pincébe vezető kapu, megkérdeztem egy éppen kijövő munkást, hogy be lehet-e menni a borpincébe pár fényképet készíteni? Mivel ezt kapásból megengedte, ki is használtam a lehetőséget arra, hogy pár lépést besétálva készítsek pár fotót a pincében sorakozó hordók hosszú soráról.

A Tűzkő birtok a pinceközpontja
A Tűzkő birtok a pinceközpontja


Boroshordók a pincében
Boroshordók a pincében

Amikor ismét kiléptem a szabadba, visszasétáltam a kúriához, és készítettem a napfényben is pár képet róla, aztán a falu vége felé vettem az irányt és hamarosan fel is bukkantak a kék sáv jelzések előttem. Keskeny makadámútra fordítottak a jelzések, ami bevezetett egy völgybe, itt aztán ismét belefutottam abba a ködbe, ami a faluban a napsütés hatására már kezdett felszállni, de itt a keskeny, hűvös völgyben még megmaradt. Az út lassan emelkedni kezdett alattam, az emelkedés egyre meredekebb lett, végül jó húszperces menettel értem fel a Bátaapáti és Mórágy közötti dombgerincre. Itt tértem le a kőzúzalékos útról, pár lépést északkelet felé tettem meg gerincen egy földúton, aztán innen a jelzések jobbra fordítottak, lejtmenetbe a továbbinduló, alig használt keréknyomokon.

Itt már egészen ritka volt a köd, a nap átsütött a lombok között, én pedig pár percig gyönyörködtem a napsugarak játékában, ahogy a fák között a földre vetültek. Szerpentinezve ereszkedett egyre lejjebb az utam, nagy kanyarokat megtéve értem el végül a völgytalpat a Henrik-forrás mellett. Megálltam itt pár percre, a hátizsákot lebillentve a hátamról arcot, kezet mostam, aztán ittam a forrás hideg vizéből. Továbbindulva lassan magam mögött hagytam az erdőt, irtásfoltok mellett haladtam el, ezek az utóbbi években keletkeztek, mert az első bejárásomkor 2007-ben még végig erdőben tettem meg az utam Bátaapáti és Mórágy között. A térképem szerint már majdnem elértem Mórágy határát, amikor szemből megérkeztek az úton a sárga sáv jelzések, hogy aztán a kék sáv jelzésekkel együtt jobbra fordítsanak, egy meglehetősen sáros, kátyús földútra, ami bevezetett egy oldalvölgybe.

Erdei földúton a gerinc felé
Erdei földúton a gerinc felé


Napsugarak játéka az ágak között
Napsugarak játéka az ágak között


Erdő a lassan feloszló ködben
Erdő a lassan feloszló ködben

A dagonyákat kerülgetve folytattam az utam, aztán egy villaszerű útelágazásban a két jelzés különvált egymástól: a kék sáv a bal oldali úton indult tovább a domboldalban kapaszkodva, a sárga sáv jelzés pedig a jobb oldali úton lenn maradt a völgy alján. Az emelkedés itt is lágyan kezdte, de aztán eléggé begorombult, így aztán kemény hegymenettel értem el tetőt, egy bekerített pár éves irtásfolt kerítésének sarkánál. Itt megálltam pár pillanatra kifújni magam, aztán a hátizsákom ledobva a hátamról kibújtam a poláromból is és az előző napi módszerrel a derekamra kötöttem, hátha szükség lesz még rá a későbbiekben. Az ereszkedés a domb túlsó oldalán pont olyan meredek volt, mint az előző oldalon a kaptató, itt bizony figyelni kellett a jelzéseket, mert sűrűn váltogatták a csapásokat, keréknyomokat! Egy szakaszon úgy láttam, hogy a kitaposott gyalogúttól pár lépésnyire jobbra voltak felfestve a kék jelzések, de a jelzések mellett nem volt járható az erdő.

Azért csak leértem a domb aljába, ahol meg is pillantottam Mórágy szélső házait. Pár perc kitérőt tettem a védett kőfejtőbe, készítettem pár felvételt a védett geológiai feltárás gránitbányájáról, aztán tovább indultam a faluközpont felé. Itt újabb ködmezőbe futottam bele, a hőmérséklet azonnal visszaesett pár fokot, fázósan kaptam magamra ismét a poláromat. Elhaladtam a volt malomépületben lévő, most hétfő délelőtt zárva tartó Mórágyi Helytörténeti Gyűjtemény előtt, aztán már gyorsan elértem a buszforduló kis terecskéjét. A kék jelzések itt balra fordultak, hogy kifelé induljanak a faluból, de én egyenesen mentem tovább még talán háromszáz lépést, hogy bélyegezhessek a domboldalban álló Patak csárdában, vagyis a helyi pecsételőhelyen.

A szépen kiépített Henrik-forrás
A szépen kiépített Henrik-forrás


Védett kőfejtő Mórágy határában
Védett kőfejtő Mórágy határában


Egy volt malomépületben van a mórágyi helytörténeti gyűjtemény
Egy volt malomépületben van a mórágyi helytörténeti gyűjtemény

Benn már jelen volt a törzsközönség, sajnos ki kellett térnem az egyik szesztestvér bizalmas közeledési rohama elől, gyorsan elvégeztem hát az adminisztrációt, gallér mögé döntöttem egy Sopronit, aztán már vettem is a betyárbútort, mert a többi vendég nagy derültségére a dülöngélő szeszkazán egyre merészebben próbált behatolni az intim szférámba, én pedig idegen helyen nem akartam kajakra venni a dolgot, kirúgva az öreget a bolt ajtaján keresztül. Eme csekély közjáték után visszatértem a buszfordulóba, megcsodáltam és megörökítettem pár fotón a stílszerűen gránitból faragott és némiképp egy indián totemoszlophoz hasonlatos tájékoztató oszlopot. A tetején fej gyanánt egy digitális órakijelző ült, a törzsön és a szárnyakon pedig a falu nevezetességei voltak felsorolva. Fantáziadús alkotás, és persze célszerű is, hiszen a legjobb helyen állt: a faluközpontban, a buszfordulónál.

Az Alsónánai utcán indultam tovább, aztán egy útelágazásban jobbra térve megkezdődött a következő kaptató, most fel a Mórágy és Kismórágy közötti dombhátra. A házakat elhagyva feltűntek a löszös domboldalba vágott pincék, itt az omlás ellen szárazon rakott terméskő falakkal védték a pincebejáratokat. Pár pillanatra megálltam a présházak melletti kis füves placcon, hét éve innen kitűnő kilátás nyílt Mórágyra, most azonban még benne voltam a ködben, és szinte az orromig sem láttam! Az utolsó présházak után löszös mélyúton folytattam a kapaszkodást, és értem fel a dombhát tetejére. Itt háromfelé ágazott az út: a velem szemben lévő löszös árokban indulhattak tovább régebben a keréknyomok, de ezzel évekkel ezelőtt felhagyhattak, mert már kezdte benőni a gaz, a dzsindzsa. Jobbra és balra egy-egy keréknyom fordult ki a mezőkre, és a kék sáv jelzések a balra térő keréknyomokat választották.

Információs „totemoszlop” Mórágy buszfordulójában
Információs „totemoszlop” Mórágy buszfordulójában


Szárazon rakott kőfallal védett pincelejáró
Szárazon rakott kőfallal védett pincelejáró

A mezők szélén folytattam az utam, tőlem jobbra a bebokrosodó löszös árok vezetett, errefelé a nyomokat beszántották, én a nemrég kikelt őszi vetés szélső soraiban indultam tovább a bokrok ágaira kötözött kék spagik és pille palackok által kijelölt utat követve. Gondolatban kissé megcsóváltam a fejem: értem én, hogy a bokrokra nem lehet festeni jelzést, de azért ez a pille palack rengeteg kissé sok volt a jóból! Talán négyszáz lépést ballaghattam a vetés szélén, amikor egy valódi kék sáv jelzés visszahívott a bokrok közé, és egy rövid ereszkedéssel újra elértem azt a löszös mélyutat, amit pár perccel korábban hagytam ott. Itt is járhatatlannak tűnt a kihagyott szakasza, de ettől a ponttól lefelé már széles is volt, amit több ezer birkapata taposott le keményre.

Ezen az úton értem el a domb alján a füves réteket, közben errefelé is kisütött a nap, ahogy egyre jobban felszívta a reggeli ködöt. Pont délben álltam meg a vasúti átjáró előtt, ledobtam a vállamról a hátizsákot és ráültem, mert a fű még nagyon harmatos volt a reggeli ködtől. Megebédeltem a magammal hozott kajából, közben a hátizsákom alatt megizzadt hátamat süttettem az egyre melegebb napsugarakkal. Itt újra levettem a poláromat, és csak akkor indultam tovább, amikor éreztem, hogy megszáradt a hátamon a pólóm. Pár lépés után kereszteztem a Dombóvár és Bátaszék közötti síneket, aztán a vasúttal párhuzamosan haladó országúton is ballagtam vagy ötszáz lépésnyit. A penetráns szagot árasztó birkakarámoknál tértem le az aszfaltozott útról és indultam neki a következő dombhátra felvezető széles, jól kijárt földútnak.

A gyorsan kimelegedő időben alaposan leizzadtam, mire felértem a dombhátra, a szőlők és gyümölcsösök közé. Kerítések között haladt itt a földút: balra szinte végtelennek tűnő szőlőtábla húzódott, tábla hirdette, hogy ez a Tűzkő Birtok egy része, jobbra egy fiatalnak tűnő gyümölcsös feküdt, talán almáskert lehetett, de így ősszel, szinte levelek nélkül nem tudtam felismerni, pontosan milyen fák is állnak hosszú sorokban, katonásan elvágólag. Hét éve is be volt már kerítve mindkét oldala az útnak, de akkor még semmi sem volt ültetve a mezőkre. Egy idő után elfogyott az út bal oldaláról a szőlő, az út pedig befutott egy kapun keresztül a kerítésen belülre, én a jelzéseket követve az erdő és a kerítés között futó keréknyomokon ballagtam tovább és kapaszkodtam fel a Radnai-magaslat dombtetőjére.

Birkakarámok mellett kezdődik a dombhátra felvezető földút
Birkakarámok mellett kezdődik a dombhátra felvezető földút


A Tűzkő Birtok egyik szőlője
A Tűzkő Birtok egyik szőlője

Egy útelágazásban élesen balra fordultam, és újra elnyelt az erdő. Öt-hat perces menet végén egy viszonylag friss irtásfolt tűnt fel az úttól jobbra, ennek a túlsó sarkán kellett jobbra térnem, hogy végigvándoroljak a másik oldala mellett is. Erre már nem vezettek keréknyomok, még gyalogösvény is alig, úgy kellett végigbóklásznom a bekerített területet védő villanypásztor vezetékei és az erdő szélső fái közötti keskeny sávon. Pár perc alatt még így is elértem az irtásfolt északi sarkát, ahol aztán a talpam alatti út szinte teljesen elfogyott! Emlékeztem erre a területre a 2007-es bejárásomról, akkor ritkították éppen az itteni fiatal tölgyest, a fatörzseket már elvitték, de az ágak, gallyak még beborították a földet, alig lehetett tőlük látni a gyalogutat!

Sajnos, most sem volt jobb a helyzet, hiszen a napfényes ritkított erdőben erőre kapott az aljnövényzet, és a vadszeder is elég fényt kapott a növekedéshez! Egy helyen olyan sűrűn fonódtak össze a tüskés szederindák, hogy lehajolva kellett átbújnom alattuk, én át is fértem, de a 75 literes hátizsákom beleakadt az indákba, amik olyan szorosan fogták, hogy én sem tudtam továbbmenni! Próbáltam magam kitépni a szeder szorításából, de pár pillanat múlva kénytelen voltam belátni, hogy ez így nem megy! Kibújtam a hátizsákom vállpántjaiból és előreléptem. Visszafordulva láttam, hogy a zsák nem esik le a földre, olyan szorosan fogták a szederindák, és nagyjából méter magasan himbálódzott a levegőben. Ilyet még sohasem láttam, és olyan nevetséges volt a levegőben lebegő, több mint tízkilós hátizsák, hogy percekig csak dűltem a röhögéstől!

Benőtt ösvényen a Mocsény-hegyen
Benőtt ösvényen a Mocsény-hegyen

Aztán persze kiszabadítottam a hátizsákom, igaz, megtéptek kissé az ágak, de pár perc múlva ismét a hátamon volt a málha és folytathattam az utam. Persze itt jött csak a feketeleves: a meredek leereszkedés a Mocsény-hegyről a Szálkai-víztároló partjára! Itt is még ugyanaz a növendék tölgyes húzódott, mint fenn a tetőn, de az északi hegyoldalban már elegendő fény híján nem tudott megélni a vadszeder, ezért valamennyire kitisztult az erdő alja. Oldalazva, kissé csúszkálva csak megvolt ez az ereszkedés is, leértem a tó partjára, csak éppen nem láttam a vizet, mert egy széles bokorsor még elválasztott tőle!

Keveset használt, kissé kátyús, sáros keréknyomokra tértem itt, aztán néhány perc múlva csak feltűnt a tó vize is! Pár percre megálltam egy pihenőpadnál, készítettem pár felvételt a tóról, aztán folytattam az utam a keréknyomokon. Az út hol a vízparton vezetett, hol pedig felkapaszkodott akár több emelettel is a víztükör fölé, ezt persze csak a lassan lombjukat vesztő fák között lehetett látni, ugyanis az útnak ennél a részénél szinte sehol sem nyílt rálátás a tóra. Legközelebb akkor pillantottam meg a vizet, amikor elértem a víztárolót két részre osztó gátat. Itt besétáltam a töltésen, és készítettem egy panorámaképet is a vízről.

A Szálkai-víztároló partján 1.
A Szálkai-víztároló partján 1.


A Szálkai-víztároló partján 2.
A Szálkai-víztároló partján 2.

Innen már végig a vízparton vezetett az utam és lassan elértem a tó Szálka falu felőli végét. Elhaladtam a halőr faháza mellett, átvágtam az autóparkolón, aztán a nyitott sorompó alatt átvonulva kiértem a Kismórágy és Szálka közötti országútra, amin már ballagtam pár száz lépésnyit a birkakarámok előtt. Pár lépés után feltűnt az úttól balra a Trófea Söröző épülete, elhaladtam a világbajnok szarvasbika szobra mellett (ez egy posztumusz adományozott cím, ugyanis egy vadász oldalba durrantotta szerencsétlent 1891-ben, és az agancsát megmérve jutottak erre az eredményre) és a kis parkot megkerülve bementem az amúgy nagyon kulturált sörözőbe. Kértem egy Sopronit és a kéktúra bélyegzőt, amit meg is kaptam a Dél-dunántúli Piros túra bélyegzőjével egyetemben, ugyanis a kettő össze volt kötve egy spagival.

Miközben megittam a sörömet és elvégeztem az adminisztrációt, azt figyeltem, hogy mit csinál a söröző törzsközönsége? Pár perc alatt rájöttem, hogy online lóverseny fogadásokat kötnek! A falra szerelt lapostévén lóverseny ment, ők pedig valami játékgép-szerű masina előtt állva nyomogatták a gombokat, a kezdőknek magyarázva a versenyfogadás szakaszavait. Eszembe jutott, hogy nekem van még egy feladatom: be kell jelentkeznem holnapra a grábóci szerb ortodox kolostorba! Előkapva hát a telefonom és a kisokosom felhívtam a még otthon felírt telefonszámot. A vonal végén a telefont felvevő hölgy aztán elmagyarázta, hogy csak nagyobb csoportoknak kell bejelentkezniük, a magányos túrázókat és kisebb társaságokat bármikor fogadni tudják! Viszont csak délelőtt tíz és délután három óra között!

A világbajnok szarvasbika szobra Szálkán
A világbajnok szarvasbika szobra Szálkán


A Trófea söröző épülete
A Trófea söröző épülete

Így aztán rájöttem, hogy következő nap sem kell sietnem, hiszen Szálka és Grábóc között alig négy kilométer, tehát egy óra séta a távolság! Fél négy felé álltam fel az asztaltól, és indultam el lassan a szállásom felé. A Lizi vendégház már jócskán a falu széle felé volt, szerencsére a Petőfi Sándor utcán, ahol a kéktúra továbbindul Szálka központjából Grábóc felé. Még tettem egy rövid kitérőt a község katolikus templomához, aztán négy előtt pár perccel meg is érkeztem a szállásom elé. A szállásadóm telefonon elmondta, hogy tudok bejutni a kertkapun, és hol találom az apartmanom kulcsát, így aztán négyre már a szobámban voltam.

Lepakoltam a málhám, elmentem zuhanyozni, aztán utána tiszta ruhába öltözve elgondolkodtam azon, érdemes-e visszaballagnom a faluközpontba megvacsorázni a Hirschen panzióban? Aránylag hamar meggyőztem magam, hogy inkább a szállásomon maradok, ezért aztán megvacsoráztam a hazaiból, utána tévénézéssel ütöttem agyon a koraestét. Nyolc óra felé már le is feküdtem, mert tudtam, most a túrám utolsó napja lesz a legnehezebb, hiszen akkor várt rám a legtöbb kilométer, meg alaposan ki is kell majd lépnem, ha a grábóci kolostorlátogatás után még világosban el akarok érni Szekszárdra!



-hörpölin-


UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats