UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2014. szeptember 7.
Patca, Katicatanya turistaház – Gálosfa feletti kaszáló

Azzal a reménnyel feküdtem le szombaton este a Katicatanya turistaházban, hogy vasárnap reggelre kijavul majd az idő és elfújja a szél a felhőket, de sajnos megint borult napra virradt, és ez sajnos napközben sem változott számottevően. Nem volt okom sietni: előző nap már teljesítettem a szilvásszentmártoni kitérőt és úgy tértem vissza egy rövidítéssel a Patca határában fekvő turistaházba, ezen a napon tehát egyszerűen visszaballagok Szilvásszentmártonba a rövidítő kék négyzet jelzésen és csak ott térek rá a kéktúra útvonalára. Ráadásul a Katica Tanya recepciója is csak fél nyolc felé nyit, addig pedig nem tudom leadni a kulcsokat sehol sem. Ezért aztán eléggé kényelmesen készülődtem, csomagoltam össze minden holmimat és ballagtam át a tóparton a recepció épületéhez.

Még így is korán érkeztem, várnom kellett pár percet, mire jött valaki, akinek leadhattam a szállásom kulcsait. De innentől már úgy mentek a dolgok, mint a karikacsapás: bekapcsoltam a GPS-t, hátamra kaptam a motyóm, újra visszagyalogoltam a turistaházhoz, aztán a rövidítő kék négyzet jelzésen negyedóra alatt átballagtam Szilvásszentmártonba, ahol a község főutcájának elágazásában megérkeztek szemből a kék sáv jelzések. Egy sarkos balkanyarral rátértem az itt kezdődő keskeny aszfaltútra és pár perc alatt átkutyagoltam rajta a Szentmártoni-patak völgyének széles lapályán keresztül Zselickisfaludra. Mivel nem tudtam, lesz-e majd nyalóka – vagyis az igazolófüzetbe ragasztható kis bélyeg – a Vándor turistaháznál, megálltam pár percre a falu elejét jelző táblánál és készítettem igazolásképpen pár szelfit magamról, amin látszott az arcom és a tábla szövege is.

Kilátás a dombokról Zselickisfaludra
Kilátás a dombokról Zselickisfaludra


Zselickisfalud központjában áll a Vadvirág út egyik alkotása: a Méhbangó
Zselickisfalud központjában áll a Vadvirág út egyik alkotása: a Méhbangó

A római katolikus templom előtti kis téren megbámultam a Vadvirág út következő alkotását, a Méhbangót, aztán rákanyarodtam a Fő utcára és elballagtam rajta az utolsó jobb oldali házig, vagyis a Vándor turistaházig. A ház a Kaposvári Természetbarátok Turista Egyesületének gondozásában van, jelenleg kulcsosházként működik, vagyis nincs állandó személyzete, de az itt megforduló turisták szállást kaphatnak benne. A nyalókák doboza a kerítésen található, persze azonnal megnéztem, van-e benne valami, és szerencsére a dobozban lévő zacskó teli volt a kis bélyegekkel! Gyorsan be is ragasztottam egyet az igazoló füzetembe, aztán még készítettem pár képet a házról, a kertről, és a kertben álló öreg hársfa törzsének derékba tört torzójáról.

Nem sokat szüttyögtem a kerítés mellett, mivel nem is olyan régen indultam, még fáradt sem voltam, ezért aztán a hátamra kaptam a zsákom és tovább is indultam. A faluvégen véget ért az aszfaltozott utca és egy meglehetősen húzós kaptatón vágtam bele a Bereknyei-hegyre vezető emelkedőbe. Árnyas mélyúton kapaszkodtam egyre feljebb, végül jó nyolcvan méter szintemelkedés után érkeztem fel a dombgerinc szőlői, zártkertjei közé. Megálltam pár percre a tetőn, hogy körbepillantsak. A Zselic szívében jártam, szelíden hullámzó erdő borította dombok vettek körül, a völgyekben pedig kis falvak húzódtak meg. A gerinc közelében indultam tovább a kanyargó földúton, aztán magam mögött hagyva az elszórt zárkerteket nagyobb gabonaföldek következtek, végül egy fémsorompót megkerülve beléptem a Tergócsi-erdőbe.

A zselickisfaludi Vándor kulcsosház
A zselickisfaludi Vándor kulcsosház


Kapaszkodás a löszös mélyúton a dombtető felé
Kapaszkodás a löszös mélyúton a dombtető felé


Kilátás a dombtetőről a környékre
Kilátás a dombtetőről a környékre

Errefelé már szinte semmilyen szint nem volt, a jól kitaposott földút enyhén hullámzott a széles dombgerincet követve, végül fél tíz felé értem el egy vadonatúj erdei pihenőt. Mivel ekkor már majd’ két órája úton voltam, gondoltam, itt célszerű lenne megpihenni. A favázas épület teteje alatt pihenőpadok, asztalok álltak, nagyjából húsz személynek biztosítva pihenőhelyet és védelmet az eső ellen. Lemálháztam az egyik padra, aztán elsétáltam a közeli tájékoztató táblákhoz. A szövegük szerint 1896-ban, a Millennium évében 400 darab tízéves hársfát ültettek el a környék erdeiben úgy, hogy kiadják a „18 M 96” alakzatot. A 400 fából mára csupán 71 darab maradt meg, de hiányos alakzatuk már nem felismerhető, amúgy is körbeveszi őket az erdő.

Néhány perc után továbbindulva már viszonylag hamar elértem a Kardosfapusztára vezető keskeny erdei aszfaltutat. A kék sáv jelzéseket követve rátértem erre az aszfaltcsíkra és eltalpaltam az erdei ökoturisztikai és konferenciaközpontig. Első bejárásomkor kicsit méltánytalanul kihagytam a szálló megtekintését, csak elmentem mellette az aszfaltúton, de most volt rengeteg időm, gondoltam körülnézek itt egy kicsit! Letérve az útról besétáltam a házak közé, és nyugodtan mondhatom, tényleg nagyon szépen, igényesen kialakított épületek állnak a gondozott parkban! Találtam pár tájékoztató táblát is, amelyek egyrészt a környék látnivalóira hívják fel a vendégek figyelmét, másrészt megemlékeznek a környéken lévő Csillagoségbolt Parkról. Erről eddig még nem is hallottam, a lényege az, hogy itt a Zselic mélyén, távol minden lakott területtől a legkevesebb az éjszakai fényszennyezés, ezért kitűnően megfigyelhetőek innen a csillagok.

Erdei pihenő Kardosfapuszta előtt
Erdei pihenő Kardosfapuszta előtt


A Kardosfapusztai ökoturisztikai és konferenciaközpont 1.
A Kardosfapusztai ökoturisztikai és konferenciaközpont 1.


A Kardosfapusztai ökoturisztikai és konferenciaközpont 2.
A Kardosfapusztai ökoturisztikai és konferenciaközpont 2.

Nagyjából negyedórás nézelődés végén indultam tovább a keskeny aszfaltúton. Körülbelül tíz perc alatt értem el az út derékszögű balkanyarját, de innen egy szinte új, széles aszfaltút ágazott ki a Vörös-domb felé, munkagépek jártak rajta fel s alá. Egy fiatalember üldögélt egy, a leágazást félig elzáró furgon volánjánál, odaléptem hozzá és megkérdeztem, milyen építkezés van itt az erdő közepén? A válaszból megtudtam, hogy fenn a dombtetőn kilátó épül és mellette pedig a Csillagoségbolt Park, sőt fel is mehetek, és megnézhetem az építkezést! Így aztán ismét letértem a kék sáv jelzésekről és a húzós emelkedőn lihegve felkaptattam a 256 méter magas Vörös-domb tetejére.

Persze először a kilátót néztem meg, már elkészült teljes magasságában az impozáns, favázas torony, de még be volt állványozva és munkások dolgoztak rajta. Jó lett volna felkapaszkodni rá, de már amúgy is beléptem az építési területre, ahová a kirakott tábla szerint illetéktelennek tilos a belépés, nem akartam még több szabályt megszegni. Meg aztán úgy láttam, hogy az állványoktól és a védőhálótól amúgy sem láttam volna sokat. Így aztán csak körbesétáltam az épülő tornyot és készítettem róla pár felvételt. Utána persze átmentem a Csillagoségbolt Parkhoz is, de itt úgy láttam, hogy csak a földmunkáknál tartanak, nem sok látnivaló van arrafelé. Néhány perc nézelődés után elindultam le a dombról, gondolatban beírva a bakancslistámra ezt a helyet is, amit még érdemes lenne a későbbiekben felkeresni!

Épülő kilátó a Vörös-dombon
Épülő kilátó a Vörös-dombon

A kék sáv jelzések aszfaltútjára visszaereszkedve folytattam az utam, és további ereszkedéssel nagyjából negyedóra alatt, tizenegy felé értem le a Kerékkötő-völgybe, a horgásztóhoz. Már az első bejárásomkor is megálltam a tópart pihenőpadjainál, de most is kihasználtam a lehetőséget és megtartottam az első komolyabb pihenőmet. Elég korai volt még az idő, de már éhes voltam, ezért aztán meg is ebédeltem, majd sétáltam egyet a tóparton. Eléggé barna, zavaros volt a víz, erre már az első bejárásomkor is felfigyeltem, de úgy látszik ez a szokásos, mert a horgászokat egyáltalán nem zavarta, sőt, az itt eltöltött idő alatt többen is fogtak közülük halat!

Csak fél tizenkettő után indultam tovább és visszatértem a kis erdei aszfaltútra. Egy jó darabon a Kerékkötő-völgy alján futott az út, aztán Ropolypuszta gazdasági épületeit elhagyva az út jobbra tért és kisebb tisztások sora mellett lassan emelkedni kezdett. A réteken sportpálya-szerű utakat és körülöttük padokat láttam, el nem tudtam képzelni, milyen célra szolgálnak ezek, de aztán egy útszéli tájékoztató tábla megadta a választ! A Sefag Zrt. fahasználati tanpályáihoz érkeztem, gondolom, itt képzik ki az erdei munkásokat és tanítják be nekik a biztonságos munkafolyamatokat.

Feltűnt előttem a kerékkötővölgyi horgásztó
Feltűnt előttem a kerékkötővölgyi horgásztó


A horgásztó partján
A horgásztó partján

A tanpályáktól továbbindulva már hamar beléptem az erdőbe, és egy egyre jobban összeszűkülő völgyben kapaszkodott egyre feljebb a keskeny aszfaltút. Néhány perc alatt elértem a Ropolyi kastélyhoz – ami tulajdonképpen egy szép vadászház – vezető útelágazást. Az első bejárásomkor is felsétáltam a domboldalban álló házhoz, akkor fogadtak szállóvendégeket is, most azonban hiába kaptattam fel, zárva volt a kapu. A kerítésen észrevettem a Dél-dunántúli Piros túra kis pecsétes ládikáját, kíváncsiságból belenéztem, de se bélyegzőt, se pedig nyalókákat nem találtam bele, csak egy gyíkocska surrant ki a dobozból, amikor felemeltem a fedelét. Visszaereszkedtem hát a már jól ismert aszfaltútra és tovább kutyagoltam rajta.

A völgy egyre jobban összeszűkült, a hegyoldalak egyre meredekebbek lettek, a fák pedig összeborultak az út felett. Végül elértem azt a jól jelzett pontot, ahol a kék sáv jelzések végre letértek balra az aszfaltcsíkról. Ösvényre fordultam, és felkaptattam rajta a dombgerincre, ahol aztán rátértem egy széles, jól kitaposott földútra. A kéktúra útikalauzom szerint ez a gerincút volt hajdan a Kaposvár és Szigetvár közötti postakocsiút, de manapság már csak az erdőgazdasági gépek használhatják, de látszatra azok meglehetősen sűrűn. Az út csak alig hullámzott alattam, ahogy átbillent az egyik magaslatról a másikra, itt tehát magasabb sebességi fokozatba kapcsoltam, mivel egyrészt nem sok látnivaló volt, másrészt pedig hagy gyűljenek a kilométerek!

Elhaladtam Ropolypuszta gazdasági épületei mellett
Elhaladtam Ropolypuszta gazdasági épületei mellett


Az egyik fahasználati tanpálya
Az egyik fahasználati tanpálya

Bő félórát haladtam tempósan ezen a jól járható úton, amikor elértem azt a pontot, ahol jobbra le kellett térnem róla. Itt egy újabb pihenőhelyhez érkeztem, ami a pontos mása volt a Kardosfapuszta előtt már látottnak! Mivel amúgy is tervbe volt véve egy pihenő ezen a környéken, leültem hát az esővédő házikó asztalaihoz, és ejtőztem egy sort. Ekkor még csak fél kettő felé járt az idő, nem sok okom volt sietni, hiszen innen már alig másfél óra alatt Simonfára érhettem, a sátorozást pedig Simonfa és Gálosfa közé terveztem, valamelyik kaszálóra. Szóval egy ideig még élveztem az erdei csendet és a tökéletes kötetlenségemet, aztán háromnegyed kettő felé csak továbbindultam.

Alig járt keréknyomokon ereszkedtem le a dombgerincről a tőle keletre fekvő völgybe, a Pölöskei-rétre. Átlábaltam a hosszú rét közepén, egy kissé vizenyős területen csörgedező Zselickislaki-patakon, aztán a keskeny kaszáló jobb oldalán indultam tovább az erdőszéli fákra meglehetősen szórványosan felfestett kék sáv jelzéseket követve. A fű frissen volt kaszálva, és szinte virítottak benne az őszi kikerics kékes-lilás virágai! Többször is megálltam, próbáltam a fényképezőgépem makrójával közeli képeket is készíteni róluk, ahogy utólag a képeket visszanézve látom, több-kevesebb sikerrel. Azért jól elvoltam egy darabig azzal, hogy lépten-nyomon letérdeltem a 16-18 kilós motyómmal a hátamon, végül meguntam a tornaórát és megfogadtam, többet már nem állok meg, inkább megyek tovább!

Megérkeztem a Pölöskei-rétre
Megérkeztem a Pölöskei-rétre


Egy őszi kikerics közelről
Egy őszi kikerics közelről

Pár perc alatt elértem azt a pontot, ahol ösvényre térve ki kellett kapaszkodnom a völgyből, méghozzá csak úgy, nekiszaladva a következő domboldalnak! Ennek a rövid szakasznak különösen a vége volt meredek, lihegve, fújtatva értem el a gerincutat. Amikor felértem, mit láttam meg először? Egy újabb kis esővédő házikót pihenőpadokkal! Elnevettem magam, hiszen pont a legjobb helyre építették ezt az erdei pihenőt! De itt nem álltam meg, hiszen már alig háromnegyed órányira voltam Simonfától, gondoltam, inkább ott pihenek majd a kocsmahivatalban!

Vagy kilométernyit ballagtam ezen az úton is, amikor az egy éles jobbkanyarral szinte visszafordult és ereszkedni kezdett a domboldalban. Elhaladtam a Kecskeháti erdészlak bekerített telke mellett, aztán már hamar magam mögött hagytam az erdőt és megérkeztem a Zselic-patak széles völgyébe. Átvágtam a szántókon, egy átereszen kereszteztem a patakot és rátértem a völgy túlsó oldalán a forgalmas 67-es útra. Mivel az autók alig arasznyira húztak el mellettem, alaposan kiléptem, hogy minél gyorsabban elérhessem Simonfa bekötőútját. Néhány perc múlva meg is pillantottam a leágazást, készítettem itt is a biztonság kedvéért pár szelfit magamról a falu faragott köszöntő táblájánál, aztán tovább ballagtam a házak felé.

Erdei pihenő a Kecskehát gerincútján
Erdei pihenő a Kecskehát gerincútján

Sajnos, a kocsmát zárva találtam, így aztán mentem tovább. Pedig jó lett volna feltölteni a vízkészletemet, hiszen az eléggé megcsappant a nap folyamán, ráadásul ki kellett tartania egészen addig, amíg másnap kora délelőtt el nem érem a szomszédos Gálosfát! Megpillantottam egy útszéli kék csapot, de amikor megnyomtam a fülét, abból sem jött semmi. Kicsit reménytelenül indultam tovább, amikor utánam szóltak, hogy ahogy majd ballagok a felvég felé, lesz egy forrás egy jobbra nyíló mellékutcában, ott tölthetek vizet. Elővettem a térképet, az nem jelzett a faluban semmilyen forrást, a GPS-re feltöltött térkép sem mutatta azt. Elkezdtem figyelni, melyik házban látok mozgolódást, mert úgy éreztem, nincs más lehetőségem, mint egy háznál kérni vizet magamnak!

Végül az Ady Endre utca 37. szám alatt jártam sikerrel, egy magam korabeli házaspárt vettem észre az udvaron, beszóltam hát nekik, hogy megtöltenék-e a palackjaimat vízzel? Nagyon kedvesen felajánlottak egy kétliteres ásványvizet, amit aztán a kapu előtt át is töltöttem a palackjaimba, így aztán lett annyi vizem, amennyivel másnap reggelig kihúzhattam! Ingyen adták, semmit nem fogadtak el érte! Egy kicsit még elbeszélgettünk, aztán továbbindultam az utamon. Az egyre meredekebben emelkedő Ady Endre utcán felkapaszkodtam a templom alatti Meteor kulcsosházhoz, a simonfai pecsételőhelyhez. A nyitott kertkapun bementem a néptelen udvarra és a pecsételőhelyek fórumának információi alapján megkerestem a ház villanyóraszekrényét. Megtaláltam benne a nyalókákat tartalmazó kis konzerves üveget, ragasztottam egyet az igazoló füzetembe, aztán eltéve azt a hátizsákomba, körbesétáltam a kertben.

A simonfai Meteor kulcsosház épülete
A simonfai Meteor kulcsosház épülete


Turista egyesületi kopjafa a kulcsosház kertjében
Turista egyesületi kopjafa a kulcsosház kertjében

Megálltam a füves kertben a házat gondozó turista egyesület kopjafájánál, amelyen kis réztáblácskák sorakoztak az elhunyt tagok neveivel. Körbepillantottam az alsó kertben, hiszen itt sátoroztam öt éve, de most még korai volt az idő a sátorverésre, ezért visszakapaszkodtam a házhoz, lefényképeztem az 1989-es Rockenbauer Pál emléktúra kopjafáját, aztán háromnegyed négy előtt pár perccel továbbindultam az utamon. A kulcsosház után már gyorsan magam mögött hagytam Simonfát egy meredeken kapaszkodó mélyúton, aztán amikor elértem a Nagy-hegyen Simonfapuszta istállóit, jutott az eszembe, hogy biztosan nem lesz térerő fenn a kaszálókon, gyorsan haza kellene telefonálnom, mielőtt még messzire távolodnék a falutól! Szerencsére itt még tényleg volt egy minimális térerő, haza tudtam szólni, hogy minden rendben és hogy nagyjából hová tervezem a sátorverést.

Simonfapuszta épületei közül néhány komondor és kuvasz rontott elő, fenyegetően ugattak, de láttam, bántani nem akarnak, mert néhány lépésnyire megálltak tőlem. Amikor látták, hogy rájuk sem bagózom, ráadásul kinn maradok az úton és nem megyek be a házak közé, egy pár percig még a nyomomban maradtak, csak akkor fordultak vissza, amikor magam mögött hagytam az épületeket. Innen már magányosan ballagtam tovább, aztán a szemétlerakó után itt is rátértem egy keskeny erdei aszfaltútra, de csak pár száz lépés erejéig.

Kapaszkodás a mélyúton a dombok közé
Kapaszkodás a mélyúton a dombok közé

Erről letérve erdei keréknyomokon bandukoltam tovább, és nagyjából háromnegyed öt felé értem el az első kaszálót. Itt nem volt szerencsém: az úttól jobbra nyíló rét egy szemlátomást erős kerítéssel jól be volt kerítve, átmászni rajta pedig nem akartam. Aztán a rétet elhagyva egy helyen ki volt szakadva a fonat, itt becsörtettem az erdőbe, de annyira sűrűn álltak a fák és olyan nagy volt a dzsindzsa, hogy feladtam a szándékom, hogy áttörtessek rajta a kaszálóig, és inkább visszatértem az útra.

Végül a Gálosfa feletti zártkertek szélénél állapodtam meg, itt egy kőkereszt melletti útelágazásban a kék sáv jelzések jobbra fordultak, Gálosfa felé, de a kereszt mögött egy szép kaszáló nyílt, aminek a szélén, egy fasor mellett felüthettem a sátramat. Talán 2-300 lépésre lehettek a legközelebbi házak, de nem láttam mozgolódást a közelükben, alaposan körbetekintve magasleseket sem láttam az erdő peremén, tehát nem is sokat teketóriáztam: fél hat felé már állt a sátor. Bepakoltam a cókmókot, már a fejlámpám fényében megvacsoráztam, elolvastam még a következő napi túraszakasz leírását, aztán eltettem magam másnapra.



-hörpölin-


UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats