UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2014. június 7. - 8.
Kistolmács - Homokkomárom - Palin

Ezen a reggelen is napkeltekor fenn voltam már, tettem-vettem a sátorban, összecsomagoltam mindent, aztán lebontottam és elpakoltam azt is. Végül fogtam a hátizsákom és átsétáltam vele az országút túlsó oldalára, a Kozár-forrás mellett felépített esővédő házikóhoz. Még nem volt egészen hat óra, nulla volt a forgalom a szomszédos országúton, ezért elővettem a szappant meg a törölközőt és tetőtől talpig megmosakodtam a forrás jéghideg vizében, végül leültem az esővédő házikó asztalához és megreggeliztem. Akármennyire is húztam az időt, fél hét után már mindennel elkészültem, így aztán gyorsan lebonyolítottam a hazatelefonálást, és elindultam az utamra.

A bővízű Kozár-forrás
A bővízű Kozár-forrás


Nepomuki Szent János szobra a forrás felett
Nepomuki Szent János szobra a forrás felett


Esővédő házikó a Kozár-forrás mellett
Esővédő házikó a Kozár-forrás mellett

Az országút szélén visszaporoszkáltam Kistolmácsra – hiszen előző nap délutánján már jártam ott, csak sátorozni jöttem vissza a faluból a forráshoz –, persze ismét megálltam a tóparton és készítettem pár kora reggeli képet is a kissé párázó víztükörről. Tulajdonképpen Kistolmács csak a duzzasztott tavacska után kezdődik, mert a vízparton csak vendéglők, panziók, büfék sorakoznak, végigbaktattam hát a hosszú településen, és csak a déli végéhez közeledve, egy kőkereszt melletti útelágazásban tértem le az országútról a jóval keskenyebb Hegyi utcára.

Az utolsó házak után az aszfaltozás véget ért, érdesített betonburkolaton kezdtem meg a kapaszkodást, vissza a dombok közé. Lihegve, fújtatva kaptattam felfelé a húzós emelkedőn, elsőre el is vétettem azt az elágazást, ahol balra le kellett térnem erről az útról! Csak a jelzések hiányára figyeltem fel pár perc múlva, a GPS kijelzőjén is láttam, hogy letértem a jelzett útról, így aztán visszaereszkedtem a betonúton az útelágazásig. Az útvillában nem láttam nyilazott jelzést – ezért is mentem tovább – de a kiágazó földúton már fel voltak festve a kék sáv jelzések. Végül ezen értem el a dombgerincet, ahol a kaptató is véget ért.

Ez a túranapom a dombmászásokról fog szólni, hiszen ezen a napon kellett kereszteznem a Zalai-dombság észak-déli irányban hosszan elnyúló dombsorait, ezek közül nyolcat számoltam össze még reggel az indulásom előtt a térképen. Már tudtam az első bejárásomról, hogy ez nem lesz leányálom, talán az egész Dél-dunántúli Kéktúra legcombosabb túranapja várt most rám! Tehát felkapaszkodtam az első dombhátra a nyolc közül, de nem kezdtem el rögtön az ereszkedést, hanem a kék jelzéseket követve ráálltam a gerincen futó földútra. A jól kijárt talajút először átvágott a szőlők és zártkertek között, kis házak álltak lépten-nyomon az út mellett, aztán némi ereszkedéssel egy irtásfolton szaladt keresztül az itt szélesre taposott poros út. Itt tartottam az első pihenőmet az út mellett felhalmozott kivágott bükkfák rakásán.

Kicsit pihentem a farakáson ülve, aztán körbepillantva láttam, hogy elég szép a kilátás az irtásfolton keresztül a környékre. Távcsővel alaposabban is körülnéztem, de már nem láttam Kistolmácsot, viszont még a következő völgyben fekvő település, Borsfa sem tűnt fel a láthatáron. Ittam egy keveset, aztán hátamra kaptam a batyut és továbbindultam. Az irtásfolt után megművelt mezők szélére értem ki, végül feltűntek előttem a Sima-hegy zártkertjei. Az első telkek után útelágazásba értem: itt egy másik földút keresztezte a dombgerincen futó földutat. A kereszteződésben jobb felé térítettek a kék sáv jelzések, és megindultam lefelé a völgybe.

A kora reggeli Kistolmácsi-tó
A kora reggeli Kistolmácsi-tó


Kilátás a dombgerincről az irtásfolton keresztül
Kilátás a dombgerincről az irtásfolton keresztül

Néhány száz méter után feltűntek előttem Borsfa első házai, aztán egy kis kápolna mellett elhaladva a Petőfi Sándor utcán értem el a hosszú falu főutcáját, a Kossuth Lajos utcát. A jelzéseket követve ráfordultam erre az egyenes utcára és a jobb oldali járdáján indultam tovább. Nagyjából ezerlépésnyit baktathattam rajta, amikor ritkulni kezdtek az út szélén a házak, ez jelezte, hogy magam mögött hagytam Alsóborsfát, de még nem érkeztem meg Felsőborsfára. Itt fordítottak a kék jelzések jobbra, hogy egy mellékutcán kezdjem meg a kapaszkodást a következő dombhátra.

Az utolsó házak után az aszfaltburkolat véget ért, itt is érdesített betonburkolat következett, úgy látszik, a Zalai-dombok között így szüntetik meg a meredek, sokat használt utak erózióját. Egyre kapaszkodva sarkos fordulókkal vágtam át a gabonaföldek között és értem el hosszabb hegymászás végén a mezők felső szélét, ahol az utam befordult a fák közé. Láttam, hogy a kapaszkodó még tovább folytatódik, de úgy éreztem, itt már mindenképpen pihenőt kell tartanom! Lemálháztam, és körbepillantottam. Alattam kukorica- és búzamezők húzódtak, de a völgyben fekvő Borsfa házait már nem lehetett látni, csak a túloldali dombsort, ahonnan leereszkedtem a faluba. Bekaptam egy Balaton szeletet, ittam rá a limonádémból, aztán a pakkot a hátamra kapva továbbindultam.

Kilátás a Borsfa feletti domboldalból
Kilátás a Borsfa feletti domboldalból

Rövid erdei szakasz után itt is zártkertek közé értem, szőlősorok között kaptattam fel a dombgerincre. Fenn a jelzések balra fordítottak, az eléggé dzsindzsás gerincútra, ezen haladtam egy darabon a telkek és az erdő között, közben itt is megküzdöttem az embermagas csalánnal, bogánccsal. Úgy látszik, ezt az utat már nem használják, lassan visszaveszi magának a természet. Pár száz lépésnyit ezen az úton törtettem előre, aztán a jelzések jobbra fordítottak, be az erdőbe. Itt megvallom őszintén, néhány száz lépésen keresztül szinte semmilyen utat nem találtam, jelzéstől jelzésig haladtam a fák között, végül néhány perces kanyargás után kiértem egy viszonylag kijárt erdei útra. Sokszor hivatkozom az első bejárásomra, de kénytelen vagyok most is megtenni: ezelőtt öt évvel is sokat bolyongtam ebben az erdőben, mire megtaláltam a Borsfa felé vezető utat, akkor viszont a jelzések sokkal rosszabbak voltak!

A már említett földúton aztán pár perc alatt elértem Valkonya temetőjét, utána pedig a faluvégen álló Rockenbauer Pál turistaházat. Most már fellélegezhettem: a második dombgerincet is magam mögött hagytam! Lemálháztam a turistaház előtti kék köztéri vízcsapnál, kezet és arcot mostam, aztán ittam is a jéghideg vizéből, végül átsétáltam az utca túloldalára, a házhoz. Reméltem, hogy valakit találok majd a turistaházban, és nem kell a pecsét miatt a gondnok keresésére indulnom, de még én is meglepődtem, hogy mekkora sürgés-forgás fogadott a ház udvarán! Persze azonnal előkerült a gondnok is, aki nem csak a „szabvány” kéktúra bélyegzőt hozta, hanem a turistaház nagy, szögletes bélyegzőjét is.

Mint megtudtam, a falu apraja-nagyja a májusfa kitáncoló ünnepre készült, az asszonyok sütöttek-főztek, a férfiak hordták az asztalokat, székeket, gyerekek pedig a kertet díszítették fel erre az alkalomra. Hívtak, hogy maradjak, akár még meg is szállhatok a házban, de nem fogadhattam el, mennem kellett tovább, hiszen az aznapi utam nagyobbik része még előttem állt. Persze a gondnok is beszélt a Homokkomáromig még előttem álló hat dombgerincről, de megijeszteni nem tudott, hiszen tudtam, mi vár még rám! Ezért aztán pihentem egyet a turistaház fedett teraszán, mielőtt nekiveselkedtem volna a további útnak.

A valkonyai Rockenbauer Pál turistaház
A valkonyai Rockenbauer Pál turistaház


Rockenbauer Pál dombormű a turistaház falán
Rockenbauer Pál dombormű a turistaház falán

Fél tizenegy felé indultam tovább, aztán gyorsan magam mögött hagyva a házakat átvágtam a Valkonya melletti mezőkön. Elhaladtam egy erdőszéli füves tisztáson álló erdészház mellett, aztán a keréknyomok befordultak a fák közé és megkezdődött a Gurgó-hegy gerincére felvezető kaptató. Mélyútként kanyarogtak alattam a keréknyomok, emelkedtem vagy százméternyit itt is egy alig kilométeres távon, mire egy irtásfolt mellett elértem a gerincet. Fenn kék háromszög jelzéssel keréknyomok indultak a talán kilométernyire lévő gurgó-hegyi geodéziai toronyhoz, ahonnan állítólag szép a kilátás a környékre, egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy elsétálok odáig, de aztán győzött a józan ész: ekkora pakkal inkább nem teszem meg ezt a kitérőt!

Pár száz lépést még a széles gerincen haladtam, aztán meredek lejtő következett le a következő völgybe. Az ereszkedés végén letérve a keréknyomokról ösvényen értem el a susnyás völgytalpat, az erdőből kilépve átsétáltam egy kis duzzasztógát koronáján – a térkép szerint tónak kellett volna mögötte lenni, de talán a száraz idő miatt csak gaz nőtt a mederben – aztán felkaptattam a valamivel feljebb haladó erdőgazdasági aszfaltútra. Rátértem erre a keskeny aszfaltcsíkra, és vagy ezerlépésnyit gyalogoltam rajta enyhén emelkedve egy erdei rakodó tisztásáig. A rakodó előtt értem el a völgy szurdokszerű aljára, a Szuloki-forráshoz vezető meredek lejárót, de most volt elég vizem, nem kellett pótolnom, ráadásul szerintem el is lehetett apadva, hiszen neki kellett volna töltenie azt a kis tavat, aminek a gátján az imént keltem át. Így aztán inkább a rakodó tisztásán ültem le a fűbe pihenni, hiszen újabb dombgerincet pipálhattam ki a nyolc közül, méghozzá a harmadikat.

Ekkor még csak fél tizenkettő felé járt az idő, de eléggé megéheztem már a sok hegymászásban, ezért a rakodó rétjének füvén megebédeltem és pihentem egy sort. Nagyjából a napi táv felénél lehettem, de tudtam, a dombok csak ezután fognak „besűrűsödni” és kipihenten szerettem volna belevágni a folytatásba. Végül negyedórás lebzselés után kaptam a hátamra a zsákot és indultam neki a következő gerincnek. Ez a dombvonulat valamivel alacsonyabb volt a többinél, de a kék sáv jelzések csak úgy nekifutottak és nagyrészt egy nyiladékban kapaszkodtak fel rá nagyon meredeken, aztán fenn a nyiladék hirtelen átbukott a keskeny gerincen és pont olyan meredeken, ahogy felkapaszkodott, leereszkedett a túlsó oldalán. Alig fél órával később már el is értem a következő völgy – a Szuloki-lap – alján fekvő kis négyszögletes tisztást. Ez a domb gyorsan megvolt!

Visszapillantás Valkonyára a mezőkről
Visszapillantás Valkonyára a mezőkről


Keményen emelkedett a földút a bükkösben
Keményen emelkedett a földút a bükkösben


Kiértem az erdőből a Szuloki-lap négyszögletes tisztására
Kiértem az erdőből a Szuloki-lap négyszögletes tisztására

Átvágtam a kocka alakú kis réten, és a fák közé belépve újra kezdődött a kaptató! Ez már egy komolyabb, nyolcvan méteres emelkedő volt, viszont pont olyan meredek, mint az előző! Lihegve, fújtatva értem fel a gerincre, még az orrom hegyéről is csöpögött az izzadtságom. Kezdett kimelegedni aznap is az időjárás, szerencsére Valkonya óta szinte folyamatosan az árnyas erdőben haladhattam. A kaptatót persze itt is ereszkedés követte, itt valamivel kevésbé meredeken, mint a korábbiakban. Háromnegyed egy felé értem el a következő völgy – a Horváti-lap – mezejét. A jelzéseket követve átvágtam az északi szélén, aztán ott, ahol a keréknyomok újra visszatértek a fák közé, pihenőt tartottam. Öt dombgerinccel végeztem eddig, a legutóbbi kettővel alig egy óra alatt!

Néhány percet elüldögéltem az árnyékban a hátizsákomra letelepedve, ittam a már langyos limonádéból, aztán mivel nem volt jobb ötletem, háromnegyed egy felé továbbindultam. A következő kaptató nem volt túl meredek, de sokáig tartott, mire félig az erdőben, félig egy irtásfolt határán felérkeztem a lapos dombhátra, majd egy kis lejtő végén balra tértem egy gerincútfélére. Ezen hullámvasutaztam és emelkedtem még vagy egy kilométernyi távon, aztán jobbra fordulva meredeken leereszkedtem erről a dombról is. A következő völgyben tartottam a következő pihenőt, nagyjából egy óra alatt érkeztem ide a Horváti-lap mezejéről. Egyre inkább elfáradtam, kezdett megviselni ez az eszetlen hullámvasutazás!

Újabb kaptató egy másik bükkösben
Újabb kaptató egy másik bükkösben


A Horváti-lap rétjének szélén
A Horváti-lap rétjének szélén

Kifújtam magam, aztán indultam is tovább. Jó lett volna már a végére érni ennek a szakasznak, és két dombhát még hátra volt a nyolcból! A következő kapaszkodó egy bekerített gabonatábla és az erdő határán kezdődött, először meglehetősen enyhén. Később balról egy murvás erdei út fordult mellém, hogy aztán ugyanazzal a lendülettel vissza is térjen az erdőbe, de én maradtam a szántó szélén és kis ereszkedéssel elértem a túlsó, északkeleti sarkát. Itt kezdődött a húzós kaptató, ami aztán nyílegyenesen felvezetett egy nyiladékban a hetedik gerincre. Fenn véget ért az öreg erdő, kereszteztem a gerincúton haladó sárga sáv jelzést, majd a tetőn átbukva egy talán tízéves, már árnyékot adó fiatalosban kezdtem meg az ereszkedést. Egy darabig itt is az egyenes nyiladékban haladtam, de a lejtő végén egy bal-jobb kanyarkombinációval érkeztem le a következő völgyben futó erdőgazdasági aszfaltútra.

Balra indultam el rajta, a meglehetősen furcsa módon az aszfaltra felfestett kék sáv jelzéseket követve, ezen értem ki az Eszteregnye és Obornak közötti országútra, itt balra fordultam, Obornak felé. Nem sokáig maradtam rajta, talán háromszáz lépés után, még a falu legelső házai előtt jobbra letérítettek innen a kék jelzések. Itt telepedtem le utoljára, mert tudtam, az utolsó dombra felvezető kaptató nagyon húzós lesz! Bekaptam energiapótlásként egy újabb Balaton szeletet, leöblítettem a már eléggé megmelegedett limonádémmal, aztán továbbindultam.

Nekiindultam a hetedik dombhátnak...
Nekiindultam a hetedik dombhátnak...

Egy darabig még a völgyben baktattam, szántók szélén, aztán egy korábbi irtásfolton növekvő fiataloson keresztül felkaptattam az utolsó dombhátra. Itt még csak alig embermagasságúak voltak a fák, nem adtak árnyékot, egész úton a tarkómra tűzött a kora délutáni nap. Hála Istennek fenn a tetőn végre beléphettem az erdőbe, majd egy darabon lejtett az utam, hogy leereszkedjen egy, a dombhátat átszelő kisebb völgybe. Aztán elkezdődött az utolsó, kisebb kapaszkodó, ami után, egy rövid lejtő végén feltűnt előttem a homokkomáromi zarándoktemplom és mellette álló klastrom. Az órámra néztem: fél négy volt. Kilenc és fél óra kellett ahhoz, hogy megtegyem a mintegy 24 kilométeres túraszakaszt. Igaz, a pecsételő füzet szerint körülbelül 850 méternyi emelkedő tartozik ehhez a távhoz.

Fáradtan málháztam le a kolostorépület kapujánál és csengettem be, hogy bélyegzést kérhessek az igazoló füzetbe. Néhány pillanat múlva meg is jelent a kapuban egy apáca, aki bevitte magával a füzetet az épületbe és néhány perc múlva már a beütött pecséttel együtt adta vissza. Mivel néhány éve itt szálltam meg a templom alatti „zarándok kempingben”, megkérdeztem tőle, használhatnám-e most is a védett tisztást és a mosdókat? Természetesen igent mondott, sőt pár pillanat múlva már hozta is a kulcsot, hogy kinyissa a mosdókat. Megköszöntem a segítőkészségét, aztán a templom alatt, a védett kis réten felütöttem egy fa árnyékában a sátramat.

Közben fenn a templomnál gazdag cigányesküvő kezdődött, volt ott rózsasziromszórástól kezdve a több tízmilliós BMW-kig minden! Annyi hasznom azért volt belőle, hogy a szertartás miatt bekapcsolták a templombelső világítását, ezért amikor a násznép már letelepedett a padokra, készítettem pár felvételt ott is. Aztán kívülről is körbesétáltam a templomot és a kolostorépületet, végül, amikor a násznép már elvonult, letelepedtem az egyik árnyékos pihenőpadhoz megvacsorázni. Végül lezuhanyoztam – nem volt meleg víz, de legalább melegebbnek tűnt a Kozár-forrás kora reggeli vizénél, aztán kifeküdtem még a sátor elé a polifoam matracomra és naplementéig élveztem a csendet.

A homokkomáromi templom kívülről 1.
A homokkomáromi templom kívülről 1.


A homokkomáromi templom kívülről 2.
A homokkomáromi templom kívülről 2.


A homokkomáromi templom belülről
A homokkomáromi templom belülről


A túra utolsó napjára már csak alig kilenc kilométer maradt, de így is terveztem azt, mert szerettem volna már viszonylag korán hazaérkezni. Így aztán már napkelte előtt talpon voltam, megmosakodtam, megreggeliztem a maradékból és pár perccel hat óra előtt már menetkészen álltam. A tervem az volt, hogy a 9:22-es buszt elérve pár perc alatt beérjek Nagykanizsára, ott pedig átsétálva a vasútállomásra felszállok a 10:50-kor Budapestre induló gyorsvonatra.

Hat óra körül indultam az utamra, igyekeztem minél nagyobb távot megtenni a kora reggeli hűvösben. Leballagtam az engesztelő templomtól Homokkomáromba, átvágtam a falun a főutcáján, aztán a kék sáv jelzéseket követve átgyalogoltam az aszfaltos úton a szomszédos Hosszúvölgybe. Itt már rögtön a falu szélén lefordultam az aszfaltútról és egy földúton indultam tovább. Egy kertben megcsodáltam Horthy Miklós több mint életnagyságú faragott faszobrát, aztán a földúton gyorsan magam mögött hagytam a falut. Megművelt földek között értem el a Vaddisznós-kert erdejét és egy erdészházat érintve egy nyiladékban futó földúton vágtam át rajta.

Faragott szobrok a homokkomáromi templomhoz vezető aszfaltút szélén
Faragott szobrok a homokkomáromi templomhoz vezető aszfaltút szélén


Hosszúvölgy után elértem az első mezőket
Hosszúvölgy után elértem az első mezőket

Az erdő végén kiérkeztem a Principális-csatorna széles völgyébe, itt tartottam az első pihenőmet, a mezők szélén, a földutak elágazásában. Északkelet felé pillantva feltűnt a távoli Kerülő-hegyen a magas tévé adótorony, legközelebb Palinból indulva arrafelé fogok majd továbbindulni. Letelepedve az útelágazás füves háromszögébe pihentem egy sort, hiszen eddig egy trappban jöttem több mint egy órányit Homokkomáromtól. Ittam egy kis vizet, megettem az utolsó Balaton szeletemet, aztán dél felé indultam tovább a földúton. Elhaladtam Zsigárdtanya egyetlen házsora előtt, aztán egy másik útelágazásban balra, kelet felé tértem egy másik földútra. Váltakozva mezők között és erdőfoltokon átvágva nyolc előtt pár perccel értem el a 74-es főút Palint elkerülő szakaszát.

Itt letelepedtem egy fa tövébe, és a hátizsákomból a „tisztaruhámat” elővéve átöltöztem. Nem szeretek piszkos, több napig hordott és többször átizzadt túraruhában felszállni tömegközlekedési eszközre, buszra, vonatra, hiszen valamennyire tekintetbe kell venni utastársaim elvárásait is, ezért a hosszabb túráim végén a hazaút előtt általában át szoktam öltözni. Most is így tettem, aztán továbbindulva kereszteztem a vadiúj utat – öt éve, amikor errefelé jártam, még csak a földmunkák kezdődtek meg ezen a szakaszán. Itt nem volt felfestett zebra, viszont a Zsigárdmajor felől érkező kavicsos út torkolatánál ki lettek építve a kanyarodó sávok, a főút közepén forgalomtól elzárt szigetekkel. Ezek megkönnyítették a dolgomat, viszonylag biztonságosan átkelhettem a forgalmas főúton.

Zsigárdmajor egyetlen utcáján halad végig a kéktúra
Zsigárdmajor egyetlen utcáján halad végig a kéktúra


Visszapillantás a mezőről a már távoli Zsigárdmajorra
Visszapillantás a mezőről a már távoli Zsigárdmajorra

Pár lépés után kereszteztem a vasúti síneket is, aztán már gyorsan elértem Palin főutcáját, a 74-es főút régi útvonalát. Északnak indultam el a bal oldalán vezető járdán, hamar megtettem rajta a Rózsa presszóig vezető pár száz lépést. Kissé meglepődtem, hogy zárva találtam a presszót, hiszen minden nap, szinte reggeltől estig nyitva szokott lenni, de aztán eszembe jutott, hogy pünkösd vasárnap van éppen, és ilyenkor zárva szokott lenni minden! Erről teljesen megfeledkeztem, de most már sejtettem, hogy nyitva tartó boltot sem érdemes keresnem! Nem baj – gondoltam –, jövök még ide vissza a következő többnapos túrám kezdetén, akkor majd kétszer stemplizek a presszóban!

Ekkor még csak nyolc felé járt az idő, elindultam hát a pár száz lépésnyire lévő buszmegálló felé. Meg sem néztem a menetrendben, mikor kell érkeznie a legközelebbi busznak, hiszen csak a 9:22-es buszra akartam korábban felszállni, ezért nagyon meglepődtem, amikor egy helyközi busz jött szemben velem az úton. Még vagy százlépésnyire voltam a megállótól, de ott nem állt meg a busz, mert nem volt sem le- sem pedig felszálló utas. Kissé bizonytalanul intettem a vezetőnek, aki rögtön fékezett és megállt mellettem az útszélen. Gyorsan felszálltam, kezemben a pénztárcával, de a sofőr csak intett, hogy itt nem tud várakozni, majd a legközelebbi megállóban tudok fizetni.

De a szinte üres buszról nem akart senki sem leszállni, felszálló utasok sem várakoztak a következő megállókban, így aztán a busz 7-8 perc alatt megérkezett a nagykanizsai buszpályaudvarra. Még mindig fizetni szerettem volna, de ekkor a sofőr a bajsza alatt mosolyogva rám mordult, hogy utólag nem lehet fizetni! Megcsóváltam a fejem, nem szeretem elfogadni az ilyen szívességeket, de most nem volt mit tennem: megköszöntem a vezetőnek, hogy felvett két megálló között és hogy ingyen behozott Nagykanizsára.

Úgy gondoltam, kéne vennem valami enni- és innivalót a hosszú utazásra, de a buszról láttam, hogy a végállomás melletti Penny Market és Spar is zárva van, szerencsére az utasok útmutatása alapján megtaláltam a buszpályaudvar nyitva tartó Utasellátó büféjét. Itt vettem hideg innivalót és szendvicseket a hazafelé tartó útra, aztán még egy Soproni mellett hosszabban elüldögéltem az egyik asztalnál. Nem volt értelme sietnem, hiszen az ünnepnap miatt ritkán jártak a vonatok, nem volt korábbi a már kinézett 10:50-kor indulónál. Kilencig üldögéltem a büfében, aztán mivel nem ismertem a várost, beprogramoztam a GPS-be a vasútállomás koordinátáit és rábíztam magam, hogy vezessen el odáig.

Még sohasem használtam a kütyümnek ezt a funkcióját, elégedetten vettem tudomásul, hogy megbízhatóan jelzi, melyik utcasarkon merre kell éppen fordulnom. Kényelmes menettel már fél tíz előtt megérkeztem a vasútállomásra, itt megvettem a jegyem Kelenföldig, aztán kiültem az árnyékos peron egyik padjára, és ott vártam meg, hogy beálljon a szerelvény az egyik vágányra. Már az indulás előtt fél órával fel is szálltam rá, de ezt alaposan megbántam! A fedett peronon volt valamennyi légjárás, de a kocsiban megállt a hőség, és hiába húztam le az ablakokat, nem enyhült a benti klíma.

A helyet az után sem lett jobb, hogy elindult a vonat, ami persze megállt szinte minden balatoni megállóban, hiába írta róla a menetrend, hogy gyorsvonat. Némi késést összeszedve fél három felé érkeztem meg Kelenföldre, ahol az új buszvégállomás kietlen és forró betonkatlanjában megvártam a hazafelé induló buszomat.



-hörpölin-


UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats