UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2014. május 10.
Őriszentpéter feletti rakodó - Felsőszenterzsébet melletti kaszáló

Már napkelte előtt felébredtem arra, hogy veri az eső a sátorponyvát. Beletörődve gondoltam arra, hogy most sem úszom meg eső nélkül az őrségi túrámat, ami nem is különösebben meglepő, ha arra gondolunk, hogy ez a környék hazánk legcsapadékosabb tájegysége! Miközben reggeliztem, végiggondoltam a lehetőségeimet, végül arra az elhatározásra jutottam, a mai napon igyekszem majd minél többet menni, hogy a vasárnapi adagot a minimálisra csökkenthessem és még egy kora délutáni vonattal elutazhassak Zalalövőről. Abból a szempontból sem tűnt rossz választásnak a vasárnapi szakasz hosszának csökkentése, hogy ha megérkezik a front már kora délelőtt, akkor minél kevesebbet kelljen áznom az esőben. Végül összepakoltam, és még a sátorban felmentem a telefonommal a netre és a www.met.hu oldalán megnéztem a környék időjárását. Örömmel konstatáltam, hogy csak helyi jellegű a csapadék, ráadásul gyorsan mozog kelet felé, és nem látszik semmilyen utánpótlása sem!

A sátrat lebontva még gyorsan hazatelefonáltam, hogy minden rendben, aztán ezen a napon is hét óra felé vágtam bele a túrába. Kissé maximalista módon azt a Felsőszenterzsébet melletti kaszálót tűztem ki magam elé célnak, ahol öt éve is sátoroztam, és akkor nagyon megnyerte a tetszésemet. Tudtam, hogy odáig több mint harminc kilométeres távot kell megtennem a kék sáv jelzéseket követve, ami a kisebb letérésekkel akár 33-34 kilométerre is megnőhet, de arra gondoltam, hogy a maradék már fél nap alatt bejárható lesz, és délre tényleg Zalalövőn lehetek majd vasárnap! Szokásos három kilométer per órás átlagsebességemmel számolva tizenegy órának adódott a menetidő, persze ebbe már bele volt kombinálva a pihenés, a nézelődés és a fényképezésre szánt idő is. Ehhez még képzeletben hozzátettem plusz egy órát, mert szerettem volna megnézni a magyarszombatfai Fazekasházat és a veleméri Árpád-kori templomot is, így a felsőszenterzsébeti érkezési időre délután hét óra adódott. Hosszú lesz a mai nap!

Végigballagtam a rakodó nyiladékszerű, hosszú gazos sávján, aztán jobbra fordulva rátértem az erdőn átvezető sóderes makadámútra. Eléggé el volt még szontyolodva az időjárás: az eső hol rákezdett erősebben, hol pedig csepergésre váltott, fejemre húztam hát az esőkabátom kapucniját, és magasabb fokozatra kapcsolva próbáltam a szokásos tempómnál kissé gyorsabban haladni. Nagyjából húsz perc alatt értem el ennek a jól járható útnak a végét, ahol jobbra térve kifordult alólam. Itt balra indultam tovább, egy régi, lassan beerdősülő nyiladék gyalogútján, és lassan leereszkedtem a Cserta-erdő dombgerincéről a Dávidháza feletti mezőkre. Miközben az erdei úton ballagva a dagonyákat kerülgettem, állandóan hullott a nyakamba az áldás, egészen meglepődtem, amikor a mezők szélét elérve észrevettem, hogy kezdenek elvonulni a felhők, és az erdőben már nem az eső esett a fejemre, csak a falevelekről lehulló vízcseppek!

Kátyús keréknyomokon Dávidháza felé
Kátyús keréknyomokon Dávidháza felé

A mezőkön átvezető füves keréknyomok mélyek voltak, és megteltek esővízzel, próbáltam közöttük egyensúlyozni a hol keskenyebb, hol szélesebb füves sávokon, váltakozó sikerrel, ugyanis párszor sikerült alaposan elmerülnöm a hosszú pocsolyákban. Aztán később itt is egy gyakorlatilag pocsolyamentes kavicsos út fordult alám, ezen kereszteztem az új őrségi vasút vágányát egy aluljáróban, aztán a távolban már fel is tűntek Dávidháza szélső házai. A kavicsos úton gyorsan leszaladtam a falu főutcájára, a Határ csárda épületéhez. Itt nem kellett pecsételnem, mégis betértem a csárdába, itt tartottam az első pihenőmet, mert úgy gondoltam, hogy a hajnali esőtől nedves fűben úgyis nehezen találnék magamnak helyet a leülésre!

A csárda presszó részében kértem egy üveg Sopronit, aztán átszaladtam a vegyesboltba is, amit csupán egy ajtó választott el az épület többi részétől. Feltöltöttem a vízkészletem, de vettem friss kenyeret is, mert a régi már eléggé megszikkadt, aztán visszatértem a presszóba, felmálháztam és továbbindultam. Pár száz lépést Dávidháza főutcáján tettem meg nyugat felé, itt alaposan megbámultam a villanyoszlopok tetején lévő lakott gólyafészkeket, aztán az aszfaltos utcáról ismét egy kavicsos útra fordultam és a mezőkön keresztül az erdő felé indultam tovább. Gyorsan elértem az esőtől kissé megduzzadt Kerka-patakot, egy fahídon átkeltem rajta, aztán néhány perc után otthagyva a kavicsos utat alig járt keréknyomokon indultam neki a következő dombgerincnek.

Dávidháza - Gólyafészkek a villanyoszlopokon
Dávidháza - Gólyafészkek a villanyoszlopokon


Az elmúlt napok esőitől megduzzadt Kerka-patak
Az elmúlt napok esőitől megduzzadt Kerka-patak

Az Őrségben nincsenek nagy kaptatók, itt is felérkeztem a széles dombhátra pár perces kapaszkodás után, és rátértem egy nagyon sáros, dagonyás erdei földútra. Látszatra gyakran használják ezt az utat erdei gépekkel is, mély kerékvályúk kanyarogtak a fák között, ahogy a munkagépkezelők próbálták a legjobban járható utat megtalálni. Csak lassan tudtam haladni ezen a szakaszon, az elágazások, egymásba fonódó nyomok között mindig próbáltam megtalálni a legjárhatóbbakat, ez néha bejött, néha ötven-száz lépés után járhatatlan és szinte kikerülhetetlen dagonyákba futottam bele. Szóval jól elvoltam.

Néhány perc után kis vadászházat értem el, mellette pihenőpadok és asztalok álltak, akár egy nagyobb társaságnak is helyet engedve. Itt nem álltam meg pihenni, hiszen alig fél órával korábban indultam csak el Dávidházáról, de azért pár képet még készítettem erről a barátságos erdei pihenőhelyről. Később a dombgerinc kátyús földútjáról egy füves nyiladékra tértem, ezen indultam dél felé, Kercaszomor irányába. Eleinte jól járható volt az erdőátvágásban futó gyalogút, de aztán jobbra tőlem megművelt földek kezdődtek, és a szélső fák közé, a nyiladékba a korábbihoz hasonló mély, kátyús keréknyomok fordultak a mezőről. Alaposan megszenvedtem ezzel a pár száz méter hosszú szakasszal is, aztán az erdőt magam mögött hagyva mezei földúton indultam tovább.

Azt hittem, erre már jobbak lesznek a sárviszonyok, de tévedtem. Bár itt a napsütés hatására kezdett már megszikkadni a talaj, de rálépve még mélyre süllyedt a talpam a sárba, vagy ami még rosszabb, a recés talpú túracipőmben is „korcsolyázni” kezdtem az enyhén lejtő úton. Bekerített terület szélét értem el Kercaszomor felett, nyitható kiskapu vezetett át a kerítésen, és mivel a magányos fákra festett kék sáv jelzések arra vezettek tovább, kiakasztottam a kaput és beléptem rajta az elzárt területre. Füves nyomokon ereszkedtem tovább a falu felé, aztán a házak fölött a domboldalon a jelzések egy dzsindzsás erdőfoltba vezettek be. Hamar visszafordultam erről a benőtt csapásról, végül ezzel párhuzamos, ritkán használt keréknyomokon ereszkedtem le a község főutcájára.

Csöppnyi vadászház és erdei pihenő a dombgerincen
Csöppnyi vadászház és erdei pihenő a dombgerincen


Sáros úton ereszkedtem le Kercaszomorra
Sáros úton ereszkedtem le Kercaszomorra

Ez a falu is szétszórt házcsoportokból állt, amiket az aszfaltozott utca kötött össze egymással, nyugat felé indultam el rajta, és a vagy másfél kilométert gyalogoltam a szélén, mire elértem a letérést, közben rövid pihenőt tartottam a római katolikus templom melletti kis mező füvén. A letérésnél nagyobb kerékpáros csapat ért utol, szlovénok lehettem, de persze ezt csak a hangos „Dober dan” köszönésekből következtettem ki. Aztán ők elhúztak a közeli határátkelő felé, én pedig ismét egy kavicsos útra téve elindultam kifelé a faluból. Harsogó zöld kaszálók között értem el az erdőszéli Kerca patakot – ennek a neve mindössze egyetlen betűvel tér el a korábban már keresztezett Kerkáétól – aztán itt is bevettem magam az erdőbe és megkezdtem a soron következő kapaszkodást az előttem álló gerincre.

Persze itt se lógott térdig a nyelvem, mire felértem a dombhát tetejére, de az őrségi dombok már csak ilyenek! Tájékoztató táblához érkeztem, a valaha ezen a helyett állott Szent Vencel templom történetét lehetett elolvasni rajta. A táblán egy régi metszeten a kopár dombhát egy kiemelkedő pontján lehetett látni a templomocskát és körülnézve felismerhető volt az a kis „hupli” most is, több évszázad múltán. Romokat persze nem láttam semerre sem, így aztán pár perces nézelődés után tovább is indultam. Nyiladékok földútjain vágtam át az erdőn, szerencsére ezek egyáltalán nem voltak sárosak, talán azért, mert erdei gépek errefelé nem abajgatták a felázott utak talaját.

Szlovén kerékpáros csapat Kercaszomor főutcáján
Szlovén kerékpáros csapat Kercaszomor főutcáján


Visszatekintés a kaszálóról Kercaszomor házaira
Visszatekintés a kaszálóról Kercaszomor házaira

Nagyobb embercsoport mellett haladtam el, az út mellett üldögéltek a ritkított erdőben kivágott és elfeküdt fatörzseken, egy pillanatra azt hittem, hogy túrázók, de aztán észrevettem a hátizsákjaik mellett a benzinmotoros fűrészeket is. Köszöntünk egymásnak, aztán pár perc múlva már meg is hallottam a felzúgó motorokat és a fatörzsekbe harapó fémláncok hangját. Úgy látszik, csak egy pihenőre álltak meg az erdei munkások. Hamarosan elértem az erdő végét, a Magyarszombatfáig húzódó mezők felső peremét. Itt álltam meg én is egy rövid pihenőre, mert úgy láttam, jól állok idővel. Még kora reggel, az indulásom előtt készítettem egy hevenyészett időtervet, melyik falut mikor kell elérnem ahhoz, hogy tartani tudjam a kissé feszített tempót, persze időt hagyva a nézelődésre is. Tizenegy felé járt az idő, én délre terveztem az érkezést Magyarszombatfára, és mivel a falu már csak alig két kilométernyire volt a térkép szerint, leültem a fűbe, és megnéztem azt a helyet, ahová öt évvel ezelőtt egy szeptemberi délutánon ütöttem a sátramat.

Akkor arról a felsőszenterzsébeti kaszálóról érkeztem ide, ahová ma terveztem a sátorverést, tehát még előttem állt az akkor megtett húsz kilométer! De hát tisztában voltam azzal, hogy hosszú lesz ez a túranap, így aztán nem is üldögéltem sokáig, a mezők és egy fenyőcsemete ültetvény között nyílegyenesen ereszkedő füves keréknyomokon leszaladtam a faluba vezető országútig, azon pedig beporoszkáltam a házak közé. Magyarszombatfa fazekas falu, lépten-nyomon a járdára kitett asztalkákon, ágasfákon sorjázó köcsögök, kancsók, tányérok mellett haladtam el, ahogy a kék sáv jelzésekről letérve a faluközpont felé vettem az irányomat. Végül néhány perces séta végén érkeztem meg a Tűzzománc Szomjoltóhoz, a falu kocsmájához.

Itt is elkértem a pultos lánytól a Hegyek Vándorai Turista Egyesület „Őrség Turistája” feliratú bélyegzőjét, kértem mellé egy sört, aztán mivel dél felé járt már az idő és éhes is voltam, rendeltem mellé még egy hamburgert, amit még az ajtó elé kitett táblán is reklámoztak. Az ebédem aztán elkészült pár perc alatt, én pedig lazán gallér mögé hajítottam azt a kocsma előtti egyik napernyős asztalnál. Nem volt rossz, a méretével sem volt baj, mégis kissé éhesnek éreztem még magam, meg aztán az előttem álló hosszú útra kellett is a kalória, ezért rendeltem még egyet, már csak azért is, hogy a megevett hambi ne unatkozzon egymagában a gyomromban!

Dél után pár perccel indultam tovább, hogy felkeressem a csupán pár lépésnyire lévő Fazakasházat, vagyis egy mára már kihalt fazekas család múzeumnak berendezett otthonát. Ugyanaz a fiatalember fogadott, mint öt éve, ő persze nem ismert meg engem, de én emlékeztem arra, hogy a nagyon szerény belépődíj ellenében szívesen végigkísér mindenkit az épületeken, és elmondja mi mire is való a múzeumban. Most is éltem a lehetőséggel, ő persze elmondott mindent újra, szakszerűen és precízen, ahogy öt évvel ezelőtt is. Aztán mire a végére ért a bemutatónak, új vendégek érkeztek, én pedig magamban indultam tovább az épületek között, hogy mindent lefényképezhessek.

Magyarszombatfa - A Tűzzománc Szomjoltó a pecsételőhely
Magyarszombatfa - A Tűzzománc Szomjoltó a pecsételőhely


Magyarszombatfa - A Fazekasház lakóépülete
Magyarszombatfa - A Fazekasház lakóépülete


Magyarszombatfa - Harangláb
Magyarszombatfa - Harangláb

Fél egy felé indultam tovább, miután még egy szép „emlékpecsétet” kértem az igazoló füzetembe és visszatalpaltam a faluvégre, a kék jelzések útvonalára. Egy pár percig még a szlovén határ felé vezető aszfaltos úton ballagtam, aztán a kék sáv jelzéseket követve jobbra tértem róla, egy meglehetősen furcsa, hosszú, de keskeny betonlapokkal lerakott útra. Ez a „kövezett út” a volt Csekeszeri kulcsosházhoz vezetett, ami most az Őrségi Vadászati Kiállításnak ad helyet. Készítettem pár képet a házról, aztán észrevettem, hogy egy modern turistabusz fordult be a betonlapokkal lerakott útra és indult el lépésben felém. Gondolom, a sofőr nem mert gyorsabban jönni, percekig is eltarthatott még, mire megérkezik a kiállításhoz, de nekem nem volt sok elvesztegetni való időm, ezért gyorsan továbbindultam.

A betonozott út véget ért a volt kulcsosháznál, közönséges erdei földúton folytattam a kapaszkodást egyre meredekebben fel a Ritási-domb geodéziai mérőtornyához. Néhány perc után magasfüvű erdei tisztára értem ki, itt aztán mély, kátyús keréknyomok szövevényébe kerültem. Felfestett jelzés nuku, a GPS segítségével próbáltam tartani az irányt az összefonódó, elágazó nyomok között elkerülve azt, hogy belelépjek a ki tudja, milyen mély, vízzel telt keréknyomokba. Azért csak a végére értem ennek a szakasznak is, a fák közé visszatérve pedig az út állapota is sokat javult. Egy trappban megmásztam végül a Ritási-dombot, és megérkeztem a henger alakú betontoronyhoz.

Egy pillanat alatt felmértem, hogy ez a torony magasabb az átlagosnál, aztán a vasajtón belépve a fölszinten lemálháztam az első emeletre vezető fém tyúklétra tövébe és elindultam felfelé. Hét emeletet kellett megmásznom, hogy kiérjek a torony tetejére, így aztán tényleg elmondható, hogy sokkal magasabb az átlagosnak számító négy-ötszintes tornyoknál! De nyugodtan mondhatom, megérte ide felkapaszkodni, mert fejedelmi kilátás fogadott odafenn! Már írtam, hogy különösen tiszta volt az idő a túrám során, most is nem csupán a Kőszegi-hegységet lehetett látni a toronyból, de a távolban feltűntek az osztrák Keleti-Alpok és a szlovén Júliai-Alpok csúcsai is! Percekig elnézelődtem, fényképeztem, távcsöveztem, mire meguntam és elindultam lefelé a tyúklétrák szinte végtelen során.

Hétemeletes geodéziai torony a Ritási-dombon
Hétemeletes geodéziai torony a Ritási-dombon


Kilátás a toronyból a Kőszegi-hegységre
Kilátás a toronyból a Kőszegi-hegységre


Még a távoli Júliai-Alpok csúcsait is megpillantottam a toronyból!
Még a távoli Júliai-Alpok csúcsait is megpillantottam a toronyból!

Lenn még készítettem pár képet a toronyról, aztán fél kettő felé továbbindultam. Egy volt katonai objektum bekerített területe mellett elhaladva rátértem a kapujánál kezdődő kopottas, alig autónyi szélességű aszfalt bekötőútra, aztán eltalpaltam rajta addig az országútig, amin elindultam kifelé Magyarszombatfáról. Ezen a környéken nagyon közel jártam a szlovén határhoz, a geodéziai toronynál a térképem szerint mindössze háromszáz méternyire lehettem tőle! Pár száz lépés erejéig rátértem az országútra, aztán amikor az a falu felé fordult, én a kék sáv jelzéseket követve letértem róla és végigoldalaztam az Ó-hegy gerincén a falu felett. Egyre ereszkedve hétvégi házak közé érkeztem ki, szombat lévén a tulajdonosok bőszen dolgoztak a kertekben: általában füvet nyírtak, de sokan kertészkedtek a szőlőkben, veteményesekben.

Végül egy meredekebb lejtőn leszaladtam az ellaposodó gerincről Magyarszombatfára, vissza a hosszú, több kisebb szerből összeépült településre. Emlékeztem arra, hogy öt éve még volt itt egy kocsma, gondoltam megállok egy pihenőre, de most nem volt szerencsém: szemre már évek óta zárva lehetett a volt italbolt, bár a falán még fenn volt a festett felirat. No nem baj, több is veszett Mohácsnál, azért a fűbe letelepedve tartottam egy hosszabb pihenőt: ittam a saját vízkészletemből, aztán fél három felé összeszedelődzködtem és továbbindultam.

Elhaladtam a volt Gödörháza – most Magyarszombatfa egy része – műemlék fa haranglába mellett, aztán kissé visszakapaszkodtam a dombok közé, és egy már öt éve is megcsodált hatalmas osztrák tulajdonú modern udvarház mellett (falán ott volt a kovácsoltvas sasos címer) elértem Velemér faluvégét. Rátértem a lazán települt falu hosszú, enyhén hullámvasutazó főutcájára és végigbandukoltam az egész településen. A falu érdekes módon a domboldalba épült, ha balra tekintettem a ritkásan álló házak között, jól lehetett látni a Lóka-patak melletti kaszálókat, és mögötte az országút is feltűnt néha. A falu utolsó keresztutcáján jobbra tértem, fel a dombra, aztán a temető mellett, ahol a kék sáv jelzések egyenesen indultak az erdő felé, én balra fordultam a táblán is jelzett Árpád-kori templom felé.

Gödörháza - Harangláb
Gödörháza - Harangláb


Velemér - Árpád-kori templom
Velemér - Árpád-kori templom

A temető mellett elhaladva pár perc sétával elértem az öreg templomot, amikor éppen motoros turisták fényképezték egymást és gépeiket, háttérként használva a több mint hétszáz éves templomot. Leraktam a batyumat a füves tisztás szélére, az egyik padhoz, aztán beléptem a templomba. Itt is ugyanazt a hölgyet találtam, mint öt éve, aki akkor nagyon kedvesen elmondta a templom történetét, és végigmesélte a templom falán feltárt freskók alakjait is. Most is éppen egy csoportnak magyarázott, végighallgattam én is, aztán amikor a társaság kifelé indult már a templomból, én is megvettem utólag a belépőt. Pár percig maradtam még, készítettem néhány képet villanó nélkül, mert azt a hölgy elmondása szerint tilos használni, nehogy megsérüljenek a faliképek, aztán én is továbbindultam az utamon, mert éreztem, kezd elszaladni már az idő.

Négy óra felé indultam tovább a kis templomtól, visszatértem a kék sáv jelzések útvonalára, és újra beléptem az erdőbe. Itt sem maradtam sokáig a fák között, mindössze megmásztam a Veleméri-hegy mindössze 258 méter magas, lapos dombhátát, aztán a túlsó oldalán leereszkedtem Szentgyörgyvölgy falu Asszonyfa nevű településrészébe. Itt is rátértem a hosszú, ritkásan beépült falun végigvezető aszfaltozott utcára és jó félórás menettel értem el az itteni italboltot, a Vitéz kocsmát. Kegyetlenül tűzött a délutáni nap, eltikkadtan dobtam le a hátizsákom a terasz egyik árnyékos padja mellé, és léptem be az ivóba. Elkértem a kéktúra bélyegzőt és egy üveg Sopronival kivonultam a teraszra. Elvégeztem a papírmunkát, elkortyolgattam a sörömet, aztán haza is telefonáltam, mert nem tudtam, mennyi térerő lesz majd a sátrazóhelyemen.

Nem sok kedvem volt továbbindulni, de volt még vagy hat kilométerem a kiszemelt táborhelyig, így aztán fél hat felé hátamra kaptam a zsákom, és kiléptem a kocsma teraszáról. Nem mentem messzire, csupán a talán százméternyire lévő református templomig, aminek a bejáratát most nyitva találtam. Öt éve nem tudtam megnézni a fa mennyezet csodaszép festését, de most a szombat délutáni időpont ellenére nyitva volt a templom, így aztán benn készítettem pár képet a festett fa mennyezet motívumairól. De innen aztán már magasabb fokozatra kapcsolva folytattam az utam, mert éreztem, a nap már egyre alacsonyabbra ereszkedve égeti a tarkómat!

Szentgyörgyvölgy - Itt is a kocsma a kéktúra pecsételőhely
Szentgyörgyvölgy - Itt is a kocsma a kéktúra pecsételőhely


Szentgyörgyvölgy - A református templom mennyezeti festésének részlete
Szentgyörgyvölgy - A református templom mennyezeti festésének részlete

Szerencsére az utam legkönnyebb szakasza következett: az aszfaltúton leereszkedtem a Szentgyörgyvölgyi-patak szélesen elterülő völgyének kaszálóira, egy közúti hídon átkeltem a patak felett, aztán pár perc után elértem Kógyár házait. Itt egy szakaszon az aszfaltozás megszűnt, helyette a már megszokott sóderes burkolat következett. A faluvégen északnyugatnak fordultam, Felsőszenterzsébet felé, itt aztán újra kezdődött a kopott aszfaltozás, én pedig monoton tempóban róttam rajta az unalmas kilométereket. Már jócskán elmúlt hat óra, nézelődtem is sátorhely után kutatva, de minden mező szélén magasleseket láttam, ilyen helyeken pedig nem akartam megreszkírozni a sátorverést! Aztán az aszfaltozás véget ért, én pedig egy éles balos-jobbos kanyar után egy nyílegyenes sóderes úton indultam tovább.

Ezen az úton kapaszkodtam fel egy szelíd dombhát oldalában Felsőszenterzsébetre, az egyik út mentén álló magaslesre éppen akkor költözött fel egy vadász. Ez végleg eldöntötte a kérdést: megyek tovább a kiszemelt sátrazó helyemre, ugyanis úgy emlékeztem, ott nincsenek magaslesek! Hét óra felé értem el a csöppnyi települést, átvágtam rajta és végre-valahára megérkeztem arra a helyre, amit még reggel kiszemeltem magamnak! Az enyhén lejtő kaszáló semmit nem változott az elmúlt öt évben, megvoltak rajta a bokorcsoportok is, magasles viszont egy szál sem! Becsörtettem a térdig érő fűben a távolabbi fa- és bokorcsoportig, és pontosan azon a helyen, ahol az első őrségi túrámon, felvertem most is a sátram. Az órámra néztem: éppen negyed nyolc volt! Kicsit fáradtan elmosolyodtam: a sok év alatt olyan jól megismertem a túratempómat, hogy szinte negyedórás pontossággal meg tudom mondani a táv ismeretében az érkezési időt!

Kavicsos mezei úton Felsőszenterzsébet felé
Kavicsos mezei úton Felsőszenterzsébet felé


A felsőszenterzsébeti kaszáló látképe a sátorozóhelyről
A felsőszenterzsébeti kaszáló látképe a sátorozóhelyről

Alaposan elfáradtam ezen a túranapon, de így letudtam a maradék táv nagyobbik részét, a túrám utolsó napján már csak egy laza huszast kell lenyomnom, hogy Zalalövőn elérjem a kettő után pár perccel Zalaegerszegre induló vonatomat! Az ebédem Magyarszombatfán olyan laktató volt, hogy nem is kívántam vacsorázni, gyorsan megágyaztam hát, hogy eltegyem magam másnapra. Később őzbakok tartottak ugató koncertet a kaszálón, de ezek sem tudtak zavarni: amikor pár próbálkozás után rájöttem, hogy már túl sötét van ahhoz, hogy jó képeket készíthessek róluk, behúztam a sátram ajtajának cipzárját és álomra hajtottam a fejem.

Farkasszemet néztem egy őzbakkal. Ez lett a legjobb kép az alkonyatkor készültekből...
„Farkasszemet” néztem egy őzbakkal. Ez lett a legjobb kép az alkonyatkor készültekből...


-hörpölin-


UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats