UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2014. május 8.
Nádasd - Lugos-patak völgye

A következő dél-dunántúli kéktúrámhoz adódott a május elejei négynapos hétvége, de mivel ezt a család is otthon töltötte, inkább közös programokat szerveztünk, az idő is meglehetősen változékony, záporos, zivataros volt akkoriban. Áttettem hát az őrségi túrám időpontját a következő hétvégére, igaz, ehhez már szabadságot kellett igénybe vennem, mert az már csak egy „közönséges” kétnapos szabadnap-pihenőnap kombináció volt. Sokáig gondolkodtam, hány napra osszam az őrségi túrámat, a névleg 92 km-es menetet ugyanis négy vagy öt napra is bonthattam volna, végül nem tudtam dönteni, és úgy indultam el csütörtök reggel a túrára, hogy jeleztem a munkahelyemen, a hétfői napra is kérek szabadságot, de aztán vagy jövök, vagy nem.

Már hetekkel korábban megvásároltam az új 75 literes hátizsákom, a régi, idestova kilenc éves Adventurer hátizsákom pótlására, de még nem volt alkalmam kipróbálni. Sokáig nézelődtem a turistaboltokban, sportáruházakban, mit is vásároljak, de egyik zsák sem nyerte el a tetszésemet, végül az interneten bukkantam rá az Adventurer márka mintaboltjára, és ott viszonylag olcsón, alig 13.000 Forintért meg tudtam venni a korábbi hátizsákom hasonmását! Ugyanolyan acélkék-fekete színösszeállítású, mint a régi volt, ugyanannyi zseb és csatos pánt is van rajta, a formája, a szabása lett csak egy picit modernebb, követve a XXI. század második évtizedének formavilágát, amikor is minden használati tárgy olyan gömbölyű, mint egy kecskebogyó!

Odahaza persze nézegettem, forgatgattam az új szerzeményem, próbáltam beállítani a saját méreteimhez, de be kellett látnom, üresen ez lehetetlen, így aztán megvártam ezzel a bepakolás délutánját. Végül szerda este nyolc óra felé fejeztem be a csomagolást, vettem a hátamra a zsákot és végeztem el a családom asszisztálása mellett ezt a procedúrát. A megfelelő szíjhosszúságokat beállítva és a hátamra véve úgy tűnt, kényelmes lesz a viselése. A súlya nagyobbik részét ennél is át tudtam terhelni a csípőmre, de sejtettem, ezeket a beállításokat még finomítanom kell majd a terepen is! Kicsit megmosolyogtam magamban a kilenc évvel azelőtti önmagam, hiszen 2005-ben úgy vettem a hátamra a régi Adventureremet, hogy szinte semmilyen beállítást nem végeztem el rajta, évek hosszú sora alatt kellett rájönnöm a beállításának mesterfogásaira!

Szerdáról csütörtökre virradó éjszaka egy gyenge zivatarfront söpört végig az országon, amikor hajnalban felkeltem, még csepergett az eső, de mire elindultam a túrára, már elállt és a napkelte első fényeinél láttam, hogy a felhőzet is kezd felszakadozni. Sajnos, az előrejelzéseket elnézve ilyen idő lesz majd végig, az egész túrámon, több mint valószínű, hogy nem fogom megúszni szárazon ezt a kiruccanást! A fiammal együtt szálltam buszra és zötykölődtünk le a Kelenföldi pályaudvarra, ez kissé felidézte bennem a régi túráink emlékét, amikor közösen indultunk egy-egy négy-ötnapos menetre, de ő most Székesfehérvárra indult tovább, ahová egyetemre jár, én pedig 6:24-kor Győrön és Csornán át Szombathely felé vettem az irányt a Borostyánkő-Tűztorony Intercityvel.

A vonat 9:02-kor pontosan érkezett meg Szombathelyre, érkezés előtt pedig megcsodáltam a Kőszegi-hegység látképét a vonatablakból. Még a Szent Vid kápolnát is felfedeztem szabad szemmel az erdős hegyoldalban! Ekkor jöttem csak rá, hogy még szerencsém is lehet a zivataros időjárással, hiszen az eső tisztára mossa majd a levegőt, és szépek lesznek majd a kilátások! A vonatról leszállva volt több mint egy órám, hogy átsétáljak a buszvégállomásra, így aztán nekiindultam gyalogszerrel a pályaudvar főbejáratával szemben kezdődő Szelestey László utcának, és huszonöt perc alatt kényelmes sétával átballagtam az Ady Endre térre, a távolsági és helyközi buszok végállomására. Otthon direkt nem vásároltam friss pékárut, mert tudtam, hogy itt lesz még időm rá, ezért be is tértem a váróterem mögötti szupermarketbe, megvettem a kenyeret és nasinak pedig két nagy zacskó apró pogácsát.

A buszom csak 10:25-kor indult Körmenden keresztül Nádasd felé, ahová a Rába-híd felújítása miatti félpályás sávlezárás következtében jó tíz perc késéssel, fél tizenkettő után érkeztem meg. Beszaladtam a buszmegállótól csupán pár lépésnyire lévő Café Rick-be, hiszen pecsételtetnem is kellett a túra megkezdése előtt! Nádasd nem kéktúra pecsételőhely, de mivel egy hónapja itt befejeztem be az alpokaljai menetet, most pedig innen indulok tovább az Őrség felé, mindkét alkalommal igazolnom kellett azt, hogy itt jártam. Szerencsére a kis kávéházban mindig szívesen adják a céges bélyegzést, így hát ezt most sem mulasztottam el kérni. Az adminisztráció végén lecsúszott még egy Soproni is a torkomon, aztán összekészülődtem a túrára: felfűztem a fényképezőgépem tokját az övemre, kinyitottam a túrabotjaimat és bekapcsoltam a GPS-t. Dél előtt pár perccel léptem ki a kávéházból, megvártam, hogy a GPS pontosan meghatározhassa a pozíciómat, akkor nulláztam a számlálóját és belevágtam a túrába.

Nádasd - A Cafe Rick kávéház. Itt fejeztem be egy hónapja az alpokaljai túrámat, és innen indulok most az Őrség felé.
Nádasd - A Cafe Rick kávéház. Itt fejeztem be egy hónapja az alpokaljai túrámat, és innen indulok most az Őrség felé.

Északnak indultam el a falu főutcáján, a nagy forgalmú Petőfi út bal oldali járdáján – ez a 86-os főút Nádasdon átvezető szakasza is, aztán egy jó ezerlépésnyi séta után keresztezték a kék sáv jelzések az utamat. Balra tértem itt, aztán pár lépés után átvágtam a már évek óta nem üzemelő Zalalövő-Körmend vasútvonal sínjein, innen már gyorsan magam mögött hagytam a falut. Mezei földúton indultam tovább, és ahogy jobbra pillantottam, szinte azonnal felfedeztem a Kőszegi-hegység szélesen elnyujtózó hátát a látóhatáron. A hegység látványa végigkísért az egész túrámon: szinte minden dombtetőről, jó kilátást nyújtó pontról megpillantottam. Olyan volt, mint egy iránytű, ami pontosan mutatta egész utam során az északi irányt!

Nagyon tetszett a változóan felhős égbolt is, ugyanis egészen különleges fényviszonyokat teremtett. Utólag elmondhatom, a túrám alatt szinte soha nem volt teljesen derült az égbolt, viszont borult idő sem nagyon fordult elő, a legkülönfélébb formájú, színű felhőzet pedig kitűnő hátteret adott a képekhez. Szokás szerint rengeteget fényképeztem az utam során, de a képeket igazából csak idehaza, a laptopomra letöltve tudtam végignézni. Nem lettek rosszak, bár tapasztalatból tudom, hogy hobbi fényképészként soha nem tudom a képeimen hűen visszaadni a valóságot. Úgy gondolom azonban, a túra hangulatát jól mutatják majd a kiválasztott szövegközi képek.

A távolban feltűnt a Kőszegi-hegység sziluettje
A távolban feltűnt a Kőszegi-hegység sziluettje


Mezei földúton Halogy felé
Mezei földúton Halogy felé

Egy félig kidőlt magasles mellett elhaladva húsz-huszonöt perc alatt elértem az első erdőfoltot, nyiladékok földútjain vágtam át rajta és végül kiérkeztem a Nádasd és Halogy közötti keskeny aszfaltútra. Jobbra, Halogy irányába indultam el rajta, az út kanyarogva leereszkedett a Daraboshegyi-árok sekély völgyébe, aztán kis emelkedővel visszakapaszkodott a Kemeneshát fennsíkjára. Az előző túrám utolsó napjához hasonlóan most is folytattam a Kemeneshát peremén való „billegést”: hol leereszkedtem a fennsíkról egy-egy patakvölgybe, hol visszakapaszkodtam a szélesen elterülő dombhátra. Pár perc után megpillantottam magam előtt Halogy víztornyát, aztán újra ereszkedni kezdtem a szélső házak között.

Gyorsan megérkeztem a Petőfi utca 36. szám, vagyis a Kónya kocsma elé. Ez a kéktúra pecsételőhely a faluban, és már tudtam a pecsételőhelyek fórumából, hogy déltől kettőig mindig zárva tart, én pedig éppen negyed kettőkor érkeztem meg! Zárva is volt a kocsma ajtaja, de mint a túrázók már írták a pecsételőhelyek fórumából, az ivót működtető házaspár a szomszéd házban lakik, és a két épület között van a lebetonozott kocsibejáró a kapuval. Elég csak csöngetni, és már jönnek is, de nekem még csak csöngetnem sem kellett, egyből észrevettek és be is invitáltak az udvarukra. Leültettek a terasz asztalaihoz, Kónya uram megkérdezte, mit iszom, aztán pár pillanat múlva már jött is a Sopronival és a bélyegzővel, ráadásul még valami házi készítésű szilvapálinka is előkerült.

Kónya uram kocsmája Halogyon
Kónya uram kocsmája Halogyon

Beszélgettünk egy ideig, közben elvégeztem az adminisztrációt, végül háromnegyed kettő felé kanyarítottam a hátamra a zsákot és indultam tovább az utamon. Nem volt különösebb okom sietni, arra a napra körülbelül húsz kilométeres távot tűztem ki magam elé, úgy terveztem, valahol a Lugos-patak völgyében verek majd sátrat valamelyik táborozásra csábító tisztáson. Végigsétáltam a falu főutcáján, de a letérést elvétettem! Csak arra figyeltem fel, hogy lassan már elérem az aszfaltozott utcán a faluvéget, pedig nekem már jóval korábban balra kellett volna térnem egy mellékutcára! Úgy látszik, Kónya uram szilvapálesze kissé a fejembe szállt! Visszafordultam, aztán úgy háromszáz lépés után megtaláltam a letérési pontot, vagyis egy nagyjából dél felé induló mellékutcát.

A Halogyot magam mögött hagyva átvágtam a faluszéli mezők között, csupán pár méternyit kapaszkodva vissza a Kemeneshátra, aztán egy erdőfoltot keresztezve meg is érkeztem a Hímfai-tóhoz. Még Kónya uram említette, hogy nagyon szépen kiépítették a tópartot: erdei pihenőket, tűzrakó helyeket készítettek, sőt még be is kamerázták a területet! Hittem is, nem is a kamerákat, de aztán csodálkozva láttam, hogy tényleg zártláncú tévékamrák figyelnek több helyen is a tóparton! Az egyik pihenőhelyen lemálháztam, aztán leballagtam a vízpartra és készítettem pár felvételt a néptelenül álló horgásztóról. Pedig nagy szokott itt lenni a zsongás hétvégéken: 2009-ben szombat délután érkeztem ide, akkor a part szinte zsúfolt volt a horgászoktól! De most egyedül voltam, elnézelődtem még pár percig, aztán hátamra kapva a zsákot továbbindultam az utamon, miután széles vigyorral beleintegettem az egyik kamerába.

A Hímfai-tó partján 1.
A Hímfai-tó partján 1.


A Hímfai-tó partján 2.
A Hímfai-tó partján 2.

Talán öt perc múlva vettem észre, hogy a tóparti kavicsos úton két autó tart felém, és csak miután félreálltam, hogy utat adjak nekik, akkor láttam, hogy az első autó egy rendőrségi Astra, azt pedig az erdészet terepjárója követi. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy mégsem kellett volna vigyorogva beleintegetni abba a kamrába, de aztán kikalkuláltam pár másodperc alatt, hogy ilyen gyorsan nem érhettek volna ide egyik faluból sem. Intettem hát nekik, amikor elhaladtak mellettem – láttam, alaposan végigmustráltak mindkét kocsiból –, aztán folytattam az utam. A tó délnyugati sarkánál még egyszer megálltam, felkapaszkodtam az itt már több méter magas gátra, és innen is készítettem pár képet a tóról, amint visszatükröződik benne a változóan felhős égbolt. Az útra visszaereszkedve ismét utat adtam a kis konvojnak, ami most visszafelé tartva haladt el mellettem, aztán én is nekizördültem az útnak, és tízperces menettel elértem a Csákánydoroszló és Felsőmarác közötti országutat. Láttam, hogy jól állok még az idővel, ezért az itteni erdei pihenőnél lemálháztam, és pihentem pár percet. Innen is készítettem néhány felvételt a Kőszegi-hegységről, éppen akkor, amikor egy átfutó zápor pár percre eltakarta az Írott-kő csúcsát!

Három óra felé indultam tovább, miután megettem a kissé késői ebédemet, és az országúton újra visszakapaszkodtam a Kemeneshát oldalában fekvő Felsőmarácra. Végigporoszkáltam a hosszú falu folyamatosan emelkedő főutcáján, végül a római katolikus templomnál tértem le róla jobbra és indultam el a szomszéd falu, Ivánc felé. Errefelé is elég sűrűn vannak a települések, pár perc múlva, egy mezőn álló víztoronytól, már meg is pillantottam magam előtt Ivánc háztetőit, felettük pedig nem csak a Kőszegi-hegységet, de a távoli Alpok legkeletibb csúcsait is! Persze innen is fényképeztem, távcsöveztem egy sort, sőt úgy döntöttem, a távcsövet el sem teszem a hátizsákomba, hanem a nadrágzsebemben tartom ezután, hogy bármikor előkaphassam egy pillanat alatt!

Átfutó zápor takarja el a Kőszegi-hegységet
Átfutó zápor takarja el a Kőszegi-hegységet


Ezek már az Alpok legkeletibb csúcsai
Ezek már az Alpok legkeletibb csúcsai

Gyorsan leszaladtam Iváncra, aztán a kék sáv jelzésekről letérve leügettem a falu főutcáján kissé lejjebb fekvő kocsmáig, pecsételni. Szokásomtól eltérően itt a pecsét mellé csak egy kólát kértem a pultos hölgytől, mert még mindig éreztem Kónya uram szilváját a fejemben, aztán az adminisztráció elvégzése után gyorsan tovább is indultam. Visszafelé készítettem pár fényképet kívülről-belülről a falu meglehetősen egyedi, magyaros-szecessziós stílusban épült templomáról, aztán hamarosan ismét feltűntek a kék sáv jelzések, én pedig követve azokat folytattam az utamat a következő falu: Hegyhátszentmárton felé.

Egy keskeny aszfaltúton néhány perc alatt megtettem a két falu közötti pár száz méternyi távolságot. Hegyhátszentmártonon gyorsan átvágtam, csak pár fénykép kedvéért álltam meg, aztán a falut elhagyva elhaladtam az utolsó tanya bekerített legelői, kaszálói mellett és egy erdőfolton keresztül megkezdtem a Kemeneshátról való utolsó ereszkedőmet. Mint már említettem, a túrám előtti napok meglehetősen csapadékosak voltak, sejtettem, hogy sarasak lesznek az erdei utak, de az itteni sárviszonyok még engem is megleptek! A recés talpú, magas szárú túracipőmmel is szinte csak korcsolyáztam a meredeken lejtő földúton, botok nélkül biztosan párszor talajt is fogtam volna! Hatalmas sárkoloncokkal a lábamon értem el az erdő alját és az itt kezdődő kaszálók felső szélét.

Pecsételőhely Iváncon
Pecsételőhely Iváncon


Ivánc római katolikus temploma
Ivánc római katolikus temploma

Mivel magam mögött hagytam az utolsó kemenesháti települést is, a következő falu, Kondorfa pedig jó tíz kilométerre lesz innen, az utam nagy részét pedig a Lugos-patak völgyében teszem meg addig, úgy gondoltam, itt lesz még annyi térerő, hogy a napi telefont lebonyolíthassam az otthoniakkal. Így aztán tartottam egy pihenőt a napos domboldalba letelepedve, a cipőimet is megpucoltam úgy-ahogy a fűben csiszatolva, és telefonon a nejemet is megnyugtattam, hogy eddig minden a legnagyobb rendben van! Egy hosszabb pihenő végén fél hat felé indultam csak tovább, de akkor már azzal a szándékkal, hogy a sátorozóhelyemig meg sem állok!

Leereszkedtem a kaszálókon a völgy aljára, kereszteztem egy kikövezett gázlónál a most meglehetősen bővizű Lugos-patakot – kicsit tocsogva a vizében leöblítettem a túracipőmről a maradék sarat –, aztán a patak nyugati oldalán indultam tovább. Egy hatalmas, bekerített, megművelt terület szélére fordítottak a kék sáv jelzések, itt a kerítés két oszlop között ki volt bontva, és a keréknyomok is bekanyarodtak a kerítésen belülre. Végigpillantottam a kerítés belső oldalán, a következő jelzés is errefelé mutatta a továbbvezető utat, így aztán a kerítésen belül, az azt követő keréknyomokon ballagtam tovább. Vagy egy kilométernyit mentem a bekerített mező nyugati oldalán, mire elértem a délnyugati sarkát, ahol megint kibontva találtam egy oszlopnyi szakaszt, és kiléphettem a bekerített területről. Itt tértem rá arra a kavicsos földútra, amin aztán egészen Kondorfáig vándoroltam!

Végigbandukoltam Hegyhátszentmárton főutcáján
Végigbandukoltam Hegyhátszentmárton főutcáján


Bekerített mező szélén vezetnek a keréknyomok
Bekerített mező szélén vezetnek a keréknyomok

Már az első kéktúra bejárásomkor, 2009-ben is megcsodáltam ezt az erdei utat, de most sem csalódtam benne! Néhány perc múlva magam mögött hagyva az utolsó irtásfoltokat is egy sűrű lucfenyvesbe érkeztem. Ennyire alacsonyan, alig 200 méteres tengerszint feletti magasságban ez a fenyőfaj csakis a csapadékos, viszonylag hűvös Őrségben, azon belül is a zárt, környezetüknél párásabb völgyekben érzi jól magát, mint amilyen a Lugos-patak hosszan elnyúló völgye is. Habár még csak hat óra felé járt az idő, a nap már alig sütött be a fák közé, félhomályban és szinte tökéletes csendben folytattam az utam. Csak a botjaim hegyének kopogása, és a cipőm talpa alatti kavicsok nyikorgása hallatszott.

Némán ballagtam az oszlopcsarnokszerű fenyvesben, csak néha-néha állva meg egy-egy fénykép erejéig. Sajnos, a késő délutánban készült képeim nem nagyon sikerültek, nem tudják visszaadni az erdei út atmoszféráját, a tökéletes csendet és nyugalmat. Nagyjából félórányi menet végén tűnt fel az út bal oldalán az első tisztás, amit egy bokorsor választott el a kavicsos úttól. Egy helyütt a bokorsor megszakadt, itt áttörtettem a vadszedres csaliton és megálltam a térdig érő füvű kaszáló szélén. Körbepillantva sehol sem láttam magaslest, bár egynek a romjait felfedeztem a tisztás déli végén álló óriási tölgyön, de azt már sok éve nem használhatták. Eszményi hely a sátorozáshoz: az útról nem látni ide, magasles sincs, vadcsapásokat sem láttam a fűben. Nem is sokat vacilláltam, lemálháztam a kaszáló nyugati szélén, a bokorsor tövében.

Letapostam a térdig érő füvet egy nagyjából két négyzetméteres helyen, aztán felütöttem oda sátrat. Bedobáltam a holmim, aztán én is bebújtam. Miután elrendezkedtem, próbáltam hazatelefonálni, de nem volt térerő, így aztán ki is kapcsoltam a telefonomat. Megvacsoráztam az utolsó fényeknél, aztán korán eltettem magam másnapra.

A Lugos-patak völgyének fenyvesében
A Lugos-patak völgyének fenyvesében


Ezen a kaszálón vertem fel a sátramat késő délután
Ezen a kaszálón vertem fel a sátramat késő délután


-hörpölin-


UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats