UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2014. április 4.
Bozsok, Külső-erdő - Ják

Szinte minden évben észreveszem magamon, hogy az első többnapos, sátras túrámon nehezen alszom el esténként, zavar az a nagy csend és feneketlen sötétség, ami körülvesz a sátorban. Ez most sem volt másképp, sokáig forgolódtam, mire elnyomott az álom. A holdtalan, borús erdei éjszakán szinte hiányzott az otthon az ablakon bevilágító közvilágítási lámpák fénye, a lakás halk neszei, a hűtő és a fagyasztó konyhából beszűrődő halk surrogása és az ébresztőórák monoton ketyegése, ahogy másodpercekre szeletelik az éjszakai csendet. Amikor este tíz után elültek a megszokott erdei zajok, szinte belefájdult a fülem a feneketlen csendbe, amikor pedig a szemem kinyitottam, hogy a fejlámpám fényénél megnézzem az órámon, mennyi az idő, olyan sötét volt, mint a közmondásos szénbányában éjszaka. Éjfél felé távoli lövéseket hallottam, valahol, valamelyik magaslesen lőhetett egy magányos vadász: először egy lövést, aztán pár másodperccel később még egyet. Talán csak megsebesült, de nem feküdt el a vad az első lövés után, ezért lőtt másodjára is.

Reggel hat óra felé éppen elkezdett világosodni, amikor kipattant a szemem, és éreztem, ebből már nem lesz alvás! Félig előbújva a hálózsákból megreggeliztem a hűvös hajnalon, az ölembe terített konyharuhán elkészítve a szalámis szendvicseket, aztán magamra kapva a hideg gönceimet előbújtam a sátorból. Pont olyan felhős volt a reggel, mint amilyen az este volt előtte, teljesen szürkére volt simulva az égbolt, de nem esett az eső és úgy éreztem, nem is fog ezután sem. Jártam egyet a sátor körül, még az erdő szélére is kimerészkedtem, de nem léptem ki az irtásfoltra a félhomályból, nem akartam, hogy egy vadász célba vegyen az egyik magaslesről.

A sátorba visszatérve bekapcsoltam az okostelefonom, szerencsére volt annyi térerő, hogy megnézhessem a www.idokep.hu–n a felhőképet, amin aztán láttam, hogy szinte az egész országban felhős az idő, de esőt sehol sem jelzett a térkép. Ezen a túrán próbáltam ki először azt, hogy a hétköznapokon használt céges okostelefonom kikapcsolva benne volt a hátizsákom egyik belső rekeszében, a nadrágzsebemben pedig csak egy, a családban korábban használt Nokia 1616-os, amin még kamera sincs, viszont több mint tíz nap a készenléti ideje. Néhány nappal a túra kezdete előtt vettem rá egy feltöltőkártyát, hogy elérhető legyen, a nagy telefonról pedig átirányítottam minden hívást a kicsire. A túra során kitűnően bevált ez a megosztás: az okostelefont csak időnkénti netezésre használva még az utolsó napon is félig töltött akkumulátort jelzett, a kis Nokia akkujában pedig a négynapos folyamatos bekapcsolás után is háromnegyed töltés volt! Elhatároztam tehát, hogy ezt a megosztott telefonos módszert használom majd a további túráim során, ez különösen hasznosnak tűnik majd akkor, ha elérem a zalai, somogyi szegény falvakat, ahol semmiképp sem akarok valamilyen márkás telefonnal villogni, ha éppen hívást kapok, mondjuk egy kocsmahivatalban.

Szokás szerint fél nyolc felé készültem el mindennel: összepakoltam a holmim a hátizsákba, lebontottam és elraktam a sátrat is. Hazaszóltam röviden, hogy túléltem az éjszakát – ezt még évekkel ezelőtt vezettem be, így nem aggódnak értem otthon – aztán a hátamra kaptam a zsákot és nekiindultam a második túranapomnak. Nem volt semmilyen konkrét elképzelésem arról, hol fogok majd sátrat verni, de ésszerűnek tűnt egy nagyjából 25 kilométeres túra végén valahol a Nárai és Ják közötti erdőben éjszakázni. Kiballagtam a fák közül a hosszú nyiladékra, és a keréknyomokon lassan felvettem a túratempómat. Vagy ezerötszáz lépésnyit dél-délkelet felé haladtam benne, aztán egy derékszögű kanyar következett balra. Ebben az irányban is mentem vagy ötszáz lépésnyit, itt érdekes volt, hogy a keréknyomok egy időre kicsaptak a dagonyás nyiladékból a fák közé. Ezután egy jobbkanyarral visszatértem a korábbi útirányba.

Egy régi irtásfolt helyén sarjadó fiatal erdő mellé érkeztem, emlékeztem arra, hogy 2010 tavaszán, az első bejárásomon alaposan megküzdöttem, mire a benőtt, kanyargós gyalogúton átvágtam rajta, de mostanra azon kívül, hogy a fiatal fák már kefesűrűségű, 4-5 méter magas erdőt alkottak, már egy másfél-két méter széles nyomot is kitisztítottak, tehát jól járható lett a terület. Kiértem a kanyargós Szinesei-patak mély árkának partjára, ami most, a viszonylag száraz tél és tavasz következtében nem folyt, csak pangó tócsákban állt benne némi víz. Így aztán az átkelést is megúsztam száraz lábbal, majd a patak keleti partján kacskaringózott egy darabig a jól jelzett ösvény, követve a patak által leírt vargabetűket.

Vándorlás a Külső-erdő nyiladékában
Vándorlás a Külső-erdő nyiladékában


A távolban feltűnt az Írott-kő
A távolban feltűnt az Írott-kő

Egy rövidebb erdei szakasz után egy hatalmas, megművelt tábla mellé vezettek a kék sáv jelzések, a déli peremén haladtam pár száz lépésnyit keréknyomokon, ezeken bukdácsolva pillantottam meg a távoli fák koronái felett az Írott-kő csúcsát. De messzire kerültem már tőle! Aztán ismét nyiladékok következtek, később egy hatalmas, virágzó repcemező mellett kanyargott alattam a földút. Itt tartottam az első pihenőmet, mert már jó másfél órája indultam a sátrazóhelyemről és a GPS szerint majdnem öt és fél kilométert hagytam eddig magam mögött. Továbbindulva még sokáig kanyargott a repceföld szélén az utam, aztán egy kisebb erdőfolton átvágva kiértem a Szombathely határában fekvő mezőkre. Itt is friss szántások és sárga tengerekhez hasonló, virágzó repceföldek mellett vitt el az utam, feltűnt előttem az a dombvonulat is, amit aztán később még meg kellett másznom.

Szombathely Olad nevű városrészénél kereszteztem a forgalmas 89-es főutat, aztán utána megérkeztem a városszéli hobbikertek közé. Átvágtam közöttük, kereszteztem a széles Dolgozók útját egy zebrán, onnan már családi házak között vezető csendes utcácskákon ballagtam tovább. Később kifordultam a széles és már sokkal forgalmasabb Ernuszt Kelemen utcára, ennek a járdáján poroszkálva kereszteztem egy hídon az Arany-patakot és érkeztem meg a domb tövébe. A kék sáv jelzéseket követve itt balra fordultam, a Márton Áron utcán végiggyalogoltam a domb lábai mellett és néhány perces menettel elértem a Kilátó Szomjoltó nevű kocsmahivatal barnára festett faházát. Ez a szombathelyi pecsételőhely, de most háromnegyed tíz felé még zárva volt, a pecsételőhelyek fóruma szerint pedig csak délután fog nyitni.

A kék sáv jelzések itt, a kocsma előtt tértek jobbra, hogy egy sétányszerű gyalogúton felszerpentinezzenek az erdős domboldalban a kocsma nevében is felemlegetett kilátóhoz, de én itt megállás nélkül továbbindultam a Márton Áron utcán, hogy felkeressem az alig kilométerre lévő Skanzent. Az első bejárásomon a Dél-dunántúli Kéktúra befejezése után egy délelőttöt szántam a bekalandozására, de akkor az időjárás hirtelen elromlott és a vigasztalan esőben nem akartam ronggyá ázni, ezért kihagytam ezt a látnivalót, de most időm is volt, az eső sem esett, csak az ég volt még mindig borult, de ez nem bírta elvenni a skanzenlátogató kedvemet!

Már a mezőkről megpillantottam az oladi dombgerincet
Már a mezőkről megpillantottam az oladi dombgerincet


A szombathelyi Horgásztó partján
A szombathelyi Horgásztó partján

Az útelágazásban az Árpád utcára térve hamar elértem a Skanzen kerítését, de már korábban néztem a Google Earth-ben, hogy nekem hátra kell még kerülnöm a bejáratához. Mivel a műemlékfalu a Horgásztó partján fekszik, meg kellett kerülnöm a tavat is, és végigmenni a Horgásztó és a Csónakázótó közötti széles töltés parkján. Egy kicsit elnézelődve a tavak melletti sétányokon csak tíz óra felé felé érkeztem meg a Skanzen kapujához. Úgy láttam, azon a péntek délelőttön én voltam az egyetlen látogató, mivel a személyzet nagyon kedvesen azonnal letámadott, amint beléptem a múzeumfalu területére. A motyóm nagyságát látva persze az első kérdésük az volt, hogy a Dél-dunántúli Kéktúrát járom-e, aztán igenlő válaszom hallatára úgy döntöttek, hogy ingyen végigmehetek a Skanzenen!

Nem szeretem az ilyen ajándékokat, ezért úgy döntöttem, akkor legalább egy ismertető füzetet veszek a faluról, és mivel azt mondták, a hátizsákom hagyjam nyugodtan a pénztár mögötti irodában, úgy gondoltam, itt kérek bélyegzést az igazoló füzetembe! Tényleg nagyon kedvesen és szolgálatkészen az egész irodát feltúrták a kedvemért, de sem a díszpecsétet, sem a céges bélyegzőt nem találták sehol sem! Persze a hosszú téli szünet után csak pár nappal korábban, április elsején nyitottak, de azért jót mosolyogtam magamban ezen a kis trehányságon!

A Skanzen a Nyugat-Dunántúl falusi építészetét mutatta be, a teljesség igénye nélkül volt itt molnaszecsődi harangláb, hegyháti és kemenesaljai paraszt porta, őrségi kerített ház, de horvát, szlovén és sváb portát is meg lehetett itt tekinteni. Nagyjából másfél óra alatt jártam körbe mindent, és tértem vissza a portára. Mivel még mindig nem találták a bélyegzőket, elbúcsúztam a személyzettől és elindultam pecsétkeresésre. Bár a pecsételőhelyek fóruma említette, hogy új bélyegzőhely nyílt a Szombathelyi Parkerdő főkapujánál egy büfénél, de úgy gondoltam, célszerűbb a városban keresni valamilyen boltot, ahol hajlandóak bélyegezni a füzetembe, mint egy bizonytalan nyitvatartású büfére hagyatkozni, ezért a Skanzenből egy kisebb szolgáltató központ felé indultam, amit még idejövet fedeztem fel az Arany-patak túlsó oldalán.

Szombathely - Múzeumfalu a Horgásztó partján 1.
Szombathely - Múzeumfalu a Horgásztó partján 1.


Szombathely - Múzeumfalu a Horgásztó partján 2.
Szombathely - Múzeumfalu a Horgásztó partján 2.


Szombathely - Múzeumfalu a Horgásztó partján 3.
Szombathely - Múzeumfalu a Horgásztó partján 3.

Átérve a hídon a túlsó partra elhaladtam egy még zárva lévő vendéglő mellett, de a következő helyet, egy gyógyszertárat már nyitva találtam, úgyhogy be is mentem oda. Próba szerencse - gondoltam -, mivel patikában még sohasem kértem pecsételést, aztán a hátizsákom lemálházva a bejárat melletti sarokba az egyik gyógyszerkiadó ablakhoz léptem. A gyógyszerésznő kicsit meglepődött a kérésemen, de nem utasított el azonnal, ilyenkor tapasztalatom szerint egy kis rábeszélés mindig segít, végül néhány perc alatt sikeresen „megfőztem” a gyógyszerész hölgyet, akitől kaptam céges bélyegzést a füzetembe! Tapasztalatom szerint a Dél-dunántúli Kéktúrán nem olyan természetes a pecsétek megléte, mint az Országos Kéktúrán, sikeremet tehát jó ómennek tekintettem a jövőre nézve!

Elégedetten bandukoltam vissza a Kilátó Szomjoltóhoz (ami természetesen még mindig zárva volt, hiszen csak délután szokott nyitni), aztán már ismét a kék sáv jelzéseket követve kapaszkodtam fel a dombhátra a kilátóhoz. Persze a torony vasajtaját is zárva találtam, így a mostani második bejárásomon sem tudtam megnézni az onnan nyíló kilátást! Na, de üsse kavics, legalább egy hosszabb pihenőt tartottam a tisztás egyik padjánál, rövid szerelvényigazítás után ittam egy keveset, de enni még korán lett volna, mert alig múlt háromnegyed tizenkettő. Pár perces lazítás után indultam tovább, úgy terveztem, következő pihenőmet majd a parkerdő bejáratánál tartom majd.

Szombathely - A Kilátó Szomjoltó zárva volt
Szombathely - A Kilátó Szomjoltó zárva volt


Az Oladi kilátóval sem volt szerencsém: ez is zárva volt
Az Oladi kilátóval sem volt szerencsém: ez is zárva volt

Kicsit tekeregtem fenn a dombon a hétvégi házacskák között, aztán a Márton Áron utcára ismét rátérve visszaereszkedtem a temetőhöz. A térképet nézve egy elég furcsa flikk-flakkal vág át a kéktúra Szombathely Olad városrészén, egy hatalmas vargabetűt leírva a kilátóhoz, és onnan vissza a lakott területre, amit én még tovább növeltem a Skanzenhez való letérésemmel. Persze gond egy szál se, hiszen időmbe belefért, sőt a múzeumfaluhoz való letérést bele is terveztem aznapi utamba!

A temetőtől továbbindulva lassan magam mögött hagytam a lakott területet, és beléptem a Parkerdőbe. Az első néhány percben nagyon kiábrándító látvány volt egy-két kopár irtásfolt, amin a kék sáv jelzések átvágtak, de aztán ezek eltűntek mögöttem, és tényleg mintaszerűen kialakított és kitűnően jelzett erdei gyalogutakon tettem meg egy jókora távolságot. Egy erdei elágazásban egy újabb útvonalváltozásba botlottam, hiszen most a kéktúra kitérőt tesz a Parkerdő főkapujához, ez 2010-ben még nem volt az útvonal része. Csupán egy néhány perces kitérőt jelentett ez a változás, hamar megérkeztem a Szombathelyi Parkerdő farönkökből összerótt stilizált kapujához, melyen keresztül kiléptem a buszforduló és parkoló murvás területére. Szinte azonnal megpillantottam velem szemben a Parkerdei Büfé vénséges tölgyek alatt álló faházát, ezért arra véve az irányt lemálháztam a kerthelység egyik asztalánál.

Szombathely - A Parkerdei büfé kerthelységének bejárata
Szombathely - A Parkerdei büfé kerthelységének bejárata

Persze nyitva volt a büfé; szép, új, szinte használatlan kéktúra bélyegzőjük is volt, amit aztán el is kértem a pultnál. Paprikás-hagymás zsíros kenyerek ínycsiklandozó illata ütötte meg az orromat, ezekből is vettem két jókora karéjt, melléjük még egy hideg Borsodit is, és miután elintéztem az asztalnál az adminisztrációt, meg is ebédeltem. Fél kettő után továbbindulva kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy ezzel a tempóval akár még Jákig is eljuthatok késő délutánra, nem muszáj az erdőben sátoroznom! Ehhez persze hozzátartozik még két fontos dolog. Egyrészt még otthon, indulás előtt utánanéztem, hogy a Jáki turistaház sátorhelyet is ad ki fürdőszoba használattal, ráadásul viszonylag olcsón egy éjszakára, másrészt pedig túl nagy volt a forgalom az oladi temetőben, így nem tudtam elintézni ott a napi tisztálkodásomat!

Ez a temetői mosakodás talán kissé bizarr gondolat a számodra, kedves Olvasóm, de sokéves tapasztalatom az, hogy még a legkisebb települések temetőiben is van kora tavasztól késő őszig működő vízcsap, ráadásul könnyen hozzáférhető helyen, a kapu közelében. Mivel ezek a helyek amúgy sem sűrűn látogatottak, senki sem ütközik meg azon, hogy a hátizsákomból elővéve a szappant és a törölközőt pár perc alatt derékig megmosdom, ezzel gyakorlatilag elintézve a tisztálkodást arra a napra. Erre persze mondhatod azt, hogy ott vannak a források, patakok, ott is el lehet végezni ezt, de a mostani, száraz években nagyon ritkává váltak az állandó, viszonylag bővizű források, másrészt pedig nincs sok kedvem a piszkos, ki tudja, honnan érkező patakokban megmosakodni. Jó esetben csak koszosabb leszek a víztől, rosszabb esetben akár még valami fertőzést is összeszedhetek tőle! Tehát maradnak a temetők, amikben általában nem is szoktam csalódni. De most az oladi temetőben sokan voltak, Nárait, a következő lakott települést pedig egy újabb nyomvonalváltozás miatt elkerüli a kéktúra, és az új útvonal mellett sem láttam a térképen nevesített forrást, vagy egyéb vízfolyást!

A Parkerdő kapujától továbbindulva már nem tértem vissza az erdőbe: sokáig haladtam a fák és a Kukulló nevű víkendházas övezet határán. Péntek délután volt, a tulajdonosok egymás után érkeztek meg a telkeikre, megszólaltak a rádiók, magnók, CD- és mp3 lejátszók, a levegőt pedig betöltötte a lagzilajcsi-féle mulatós rock és a legsilányabb popzene keveréke, sikeresen elűzve a madárfüttyös erdei csendet. A zsebkendőnyi telkeket elnézve a „Másfélmillió lépés Magyarországon” című, az Országos Kéktúrát bemutató filmsorozat örökbecsű szavai jutottak eszembe, melyek szerint valóban azt kapják-e azok, akik itt felépítették a víkendházukat, amire eredetileg vágytak, vagyis a csendet, nyugalmat, a városi zsúfoltság feloldását? Ott, a filmen a Budapest határában lévő zsíroshegyi üdülőövezettel kapcsolatban hangzott ez el, de teljes mértékben igaz a Kukulló telkeire is!

Szombathely - A Kukulló hétvégi telkei
Szombathely - A Kukulló hétvégi telkei

Aztán lassan elmaradt mögöttem a zaj, visszatértem a fák közé és a Pusztafai-erdő nyiladékain indultam tovább Nárai felé. Ismét a rigófüttyös csend vett körül, délutánra az időjárás is megemberelte magát, mert eloszlottak a felhők és melegen kisütött a nap. Élmény volt az a pár kilométer a tisztaaljú tölgyes keskeny nyiladékainak gyalogútjain, de aztán egyre közelebb kerülve a Szombathely és Nárai közötti országúthoz egyre dominánsabb lett az úton elhúzó autók hangja. Pár perc múlva ismét egy útvonalváltozás kezdetéhez értem: régebben az erdei ösvényeken egészen Nárai határáig el lehetett gyalogolni, hogy ott aztán a falu utcáira rátérve, később pedig Nárai bekötőútján egészen Ják határáig aszfalton gyalogoljunk vagy nyolc kilométert. Most még a falu előtt keresztezi az országutat a kéktúra, hogy aztán a mezők között, később pedig a Püspöki-erdő nyiladékain közelítse meg Jákot.

Ott álltam meg pihenni, ahol a kéktúra keresztezte az országutat, és mivel még mindig csak háromnegyed három felé járt az idő, nyilvánvaló volt, hogy legkésőbb hatra megérkezek Jákra. Felhívtam a turistaház gondnokát, röviden elmondtam a kérésem a sátorhellyel kapcsolatban, de az úr egy visszautasíthatatlan ajánlatot tett: 2000 Forint lenne a sátorhely fürdőszoba használattal, de ad nekem 2500-ért egy szobát saját fürdőszobával! Egyszerűen nem volt értelme még elgondolkodni sem ezen, habozás nélkül igent mondtam a szobára, és a térképet nézegetve hatra ígértem az érkezésem. Kis ráhagyással számoltam ki az érkezési időt, mert nem tudtam, milyen lesz az út minősége az erdőn keresztül. A korábbi nyomvonalon, az aszfaltúton ledaráltam volna a távolságot két óra alatt, de az erdei utakon mérve nagyobb is volt a távolság, meg persze kezdtem elfáradni a hosszú túranap végére.

A Püspöki-erdő végeláthatatlan nyiladékában
A Püspöki-erdő végeláthatatlan nyiladékában

De az út egyáltalán nem volt nehéz: egy keményre taposott mezei földúton egy modern mezőgazdasági bázis telephelyéig gyalogoltam, ezt elhagyva léptem be az erdőbe. Elhaladtam a Csuporvilla épületei mellett, majd a villa árnyas makadámútján értem el a Szombathely és Ják közötti országutat. Pár száz lépést a padkáján gyalogoltam, aztán a túlsó oldalán rátértem a Püspöki-erdő nyiladékaira. Ezek is jól járható erdei makadámutak voltak, a kék sáv jelzéshez társult Szent Márton vándorút sárga sáv jelzéseit követve már fél öt felé elértem az erdő túlsó szélét, az utolsó nyiladékról letérve egy pár száz lépésnyi ösvény végén. Egy újnak tűnő fahídon kereszteztem az erdőszéli Bolygó-patakot, aztán rátértem egy nyílegyenes alléra, vagyis fa- és bokorsorok között futó földútra, aminek a végén feltűntek már Ják házai és a templom tornyai. Kényelmes menettel ötre értem el a települést, átvágtam egy újtelepi részen és pár perc alatt a faluközpontban voltam. Bármennyire is ráérősen mentem, negyed hat után már el is értem a turistaház épületét. Nyitva volt az ajtó, beléptem, de hiába köszöntem nagyokat, senki sem válaszolt.

Végül fél hat után jött meg a gondnok, és kaptam meg tőle a szobám. Gyorsan felvittem a motyóm a szobába, lepakoltam és azonnal a templomhoz indultam, ugyanis az kihagyhatatlan látnivaló! A magyarországi román és gótikus építészet egyik nagyon szépen fennmaradt darabja a templom, ami ráadásul ebben az évben ünnepli fennállásának 800. évfordulóját! Az alkonyati napsütés utolsó perceit kihasználva körbejártam és kívül-belül rengeteg felvételt készítettem. Már többször jártam itt, de mindig lenyűgöz ez a templom az egyszerű, tiszta arányaival!

Persze a templom melletti információs iroda már zárva volt, ott nem kérhettem pecsételést, de a csupán pár háznyira lévő Patkó Sörözőben és Pizzériában szerencsével jártam: egyrészt jutányos áron kitűnően megvacsoráztam, másrész céges bélyegzést is kaptam a kedves tulajdonosnőtől a kéktúra igazoló füzetembe! Az alkony utolsó fényeinél indultam vissza a szállásomra, ekkor még néhány felvételt készítettem a díszkivilágítás fényében a templomról, aztán a szobámba érve lezuhanyoztam, utána pedig gyorsan ágyba bújtam és eltettem magam másnapra.

A Jáki templom elölről...
A Jáki templom elölről...


...hátulról...
...hátulról...


...belülről...
...belülről...


...és díszkivilágítással
...és díszkivilágítással


-hörpölin-


UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats