FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2014. április 3.
Velem - Írott-kő - Bozsok, Külső-erdőzz

2014 márciusában eléggé hirtelen jött az elhatározás: már tavasszal belevágok a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrába, és megpróbálom egy túraszezon alatt, késő őszig teljesíteni azt! Persze, ennek a döntésnek háttere volt: a harmadik Országos Kéktúra teljesítésemen a Bakonyon kívül már csak a Bükktől keletebbre fekvő területeket kellett bejárnom, itt viszont tudtam, hogy sok útvonalváltozás lesz 2014 folyamán, tehát nem tartottam célszerűnek a megszüntetendő szakaszokon közvetlenül az új útvonalak felfestése előtt végiggyalogolni, aztán azokról leírásokat készíteni. Ezért aztán az OKT teljesítésemet elnapoltam a távoli jövőbe, hiszen felmerült az is bennem, ha már ennek az évnek az őszén eljutok a DDK végére, Szekszárdra, akkor miért is ne induljak onnan tovább 2015 tavaszán az Alföldi Kéktúra útvonalán? Természetesen ez még a jövő zenéje, hiszen Szekszárdig még el is kell jutni, de én már csak olyan emberke vagyok, aki szeret hosszú távú célokat is kitűzni maga elé!

Már a télen felmérve a felszerelésem állapotát, és látva az öreg, kilencéves túrasátram gyalázatos állapotát úgy döntöttem, hogy azt mindenképpen cserélnem kell, mert nem akartam azt reszkírozni, hogy a házilag már többször javítgatott jószág pont egy túrámon szakadjon végképp szét! Szükségem volt még egy hideg időben használható hálózsákra is, mert tapasztalatból tudtam, hogy az eddigi hálózsákom +5 Celsius fok alatti hőmérsékleten való használata már finoman szólva is nem javallott. Ehhez a listához még képzeletben hozzáírtam egy 75 literes nagy hátizsákot is, mert 2005-ben, a sátorral egy időben megvett öreg Adventurer hátizsákom már eléggé leharcolt állapotban volt, viszont hiába néztem végig a túraboltok és a Decathlon felhozatalát, egyik zsákjuk sem nyerte el a tetszésemet! Végül úgy döntöttem, maradok a megszokott márkánál, de az Adventurer online shopja átalakítás miatt kora tavasszal nem működött.

A sátrat és a hálózsákot megkaptam a családtól születésnapomra, így aztán már nekiláthattam az útvonaltervezésnek. A DDK esetében nem szerettem volna beleesni abba a hibába, mint az OKT-nál, tudniillik, hogy már harmadszor járom végig nyugatról keletre haladva, ezért már a kiindulásnál is az Írott-kőről való indulás mellett döntöttem, így pont szemben fogok majd haladni a 2007 és 2010 közötti első bejárásom útirányával. Adta magát az is, hogy ebben az esetben is tájegységi bontásban járom majd végig az útvonalat, tehát az első túrámon a Kőszegi-hegységből indulva vágok majd át az Alpokalja síkságán. Úticélnak Nádasdot, ezt a pici kemenesháti települést választottam az előző bejárásomhoz hasonlóan, mert innen volt a legjobb a tömegközlekedés Körmenden keresztül vissza Budapestre.

Már csak az időpont volt kérdéses, de mivel eléggé meleg volt már a március vége és az április eleje is, nem is sokat hezitáltam, kivettem két nap szabadságot április 3-ra és 4-re, ehhez hozzácsaptam még a hétvégét, így aztán április 3.-án, csütörtök reggel indultam neki a négynapos túrának. Még előző nap, hazafelé a munkából megvettem Kelenföldön a jegyet a Borostyánkő-Tűztorony Intercityre, aztán már otthon áttanulmányozva a dél-budai buszmenetrendet, amit a 4-es metró pár nappal korábbi átadása meglehetősen felforgatott, úgy láttam, hogy a házunk mellett megálló busz most új végállomást kapott a pályaudvar nyugati oldalán, ráadásul az útvonala is egyszerűsödött, tehát már negyed óra alatt lenn lehetek vele a Kelenföldi pályaudvaron.

Éppen világosodott a reggel, amikor leszálltam a buszvégállomáson, aztán lesétáltam a pályaudvar peronjai alatt most megnyitott tágas, világos aluljáróba. Ég és föld volt a különbség a régi, sötét és randa, alagútszerű aluljáró és a mostani között, de nem volt időm gyönyörködni benne, mert csak pár percem volt már a vonatom indulásáig. Az Intercity pontosan indult és éppúgy percre pontosan érkezett Szombathelyre, ahol éppen egy órám volt, hogy átsétáljak a vasútállomásról a helyközi és távolsági buszok végállomására.

Biztosan van valami helyi járat a két állomás között, de még soha nem vettem magamnak a fáradtságot megkeresni azt, inkább lesétálom azt a körülbelül másfél kilométert! Maga az útvonal nem valami bonyolult: pontosan a vasútállomás főbejáratával szemben kezdődik a Petőfi Sándor utca, ezen kell csupán végiggyalogolni, aztán vagy húsz perc után már fel is tűnik az úttól balra a buszvégállomás lebetonozott térsége. Még volt több mint fél órám a velemi busz indulásáig, ezt egy napsütötte padon ejtőztem végig. A buszom aztán végigjárva a környékbeli falvakat tizenegy után pár perccel érkezett meg Velem felső végére, a buszforduló kis terecskéjére.

Leszállva róla bekapcsoltam a GPS-t, aztán amíg az meghatározta a pozíciómat, előkészültem az indulásra. Melegnek tűnt ez a nap is, el is tettem a széldzsekim a hátizsákba, csak a vékony polárom hagytam magamon, arra gondolva, hűvös lesz még az erdőben! Végül negyed tizenkettő felé kaptam a hátamra a zsákom, és vágtam bele a négynapos gyalogtúrába. Most is a „szokásos” útvonalamon akartam elérni az Írott-kő csúcsát, ezért a kék rom jelzéseket követve indultam el a terecskéről. Az erdőbe vezető keskeny aszfaltúton elhaladtam a már hosszú évek óta bezárt és mostanra már lepusztulófélben lévő Avar szálló előtt, aztán az aszfaltút első hajtűkanyarjában, ahol az élesen jobbra fordult, én egyenesen indultam tovább egy széles gyalogúton.

Indulás a gyalogúton a Szent Vid kápolna felé
Indulás a gyalogúton a Szent Vid kápolna felé

A kapaszkodó fokozatosan lett egyre meredekebb, próbáltam úgy beosztani az erőmet, hogy pihenő nélkül felérhessek a 15 kilós hátipakkommal a Szent Vid kápolnához. Tavasszal mindig egy kicsit bátortalanul vágok bele az első nagyzsákos túrámba, hiszen a téli pihenő alatt eléggé el tudok szokni a terheléstől, de most az első percek után már éreztem, nem lesz itt komolyabb baj, hiszen eléggé jó tempóban, nagyobb erőfeszítés nélkül felértem a kápolna hegyfokára. Csak egy kicsit izzadtam meg, de ennek az oka a polárom volt, amit aztán a templom előtti pihenőpadoknál sürgősen el is tettem a hátizsákomba! Persze a kápolna most is zárva volt – eddig még soha nem bírtam belülről megnézni – készítettem hát pár felvételt kívülről róla, aztán tovább is indultam.

Kapaszkodás a szirtfokon álló kápolna felé
Kapaszkodás a szirtfokon álló kápolna felé


A Szent Vid kápolna
A Szent Vid kápolna

A kápolna után a kék forrás jelzéseket követve folytattam az utam a Szent Vid-hegy gerincén a sétányszerűen széles gyalogúton. Itt teljesen megszűnt az emelkedés, pár perc alatt értem el a kéktúra emlékművet. A talán méter magas kis beton emlékmű a kéktúra jelvény felnagyított mása, ez mutatta az Országos Kéktúra kezdetét a rendszerváltásig, amikor a kezdőpontot áthelyezték az Írott-kő tetejére. Tulajdonképpen az emlékmű miatt veszem mindig erre az utam, amikor Velemből az Írott-kőre tartok, mert lehetne más útvonalat is választani, de akkor ki kellene hagynom ezt a „tisztelgő látogatást”! Az emlékműtől továbbindulva pár száz lépés után kereszteztem azt az aszfaltutat, amin Velemből indultam el, és a kék forrás jelzéseket követve ismét elkezdődött a kapaszkodás.

Egy keményebb hegymenet végén érkeztem fel egy nyeregbe, itt ismét elértem a korábban már látott erdei aszfaltutat. Lényegében eddig az erdei út óriási hajtűkanyarjait vágtam csupán le a turistaösvényeken, eddig a pontig akár autóval is fel lehet jönni! De csak idáig, mert itt egy elég nagy salakos autóparkoló van az út mellett, itt kell hagynia az autóját annak, aki kirándulni indul a Kőszegi-hegység erdeibe. Szusszantam pár percet a pihenőpadoknál, aztán indultam is tovább. Az utat lezáró sorompót megkerülve pár tucat lépésnyit ereszkedtem az aszfaltúton, aztán elértem azt a pontot, ahol szemből megjöttek az Országos Kéktúra kék sáv jelzései, és balra letérve az útról nekiindultak az Írott-kőre vezető kaptatónak.

A kéktúra emlékmű
A kéktúra emlékmű


A fedett Hörmann-forrás
A fedett Hörmann-forrás

Itt letértem jobbra az útról, hogy felkeressem a csak néhány lépésnyire lévő Hörmann-forrást. A fák közé belépve csodálkozva vettem észre, hogy legutóbbi ittjártam óta egy kis tetőt állítottak a forrás foglalata fölé, ennek nem sok értelmét láttam, de viszonylag jól nézett ki az építmény. Ittam a vizéből egy keveset, kezet és arcot mostam, aztán teletöltöttem a hátizsákom oldalzsebében lévő fél literes kólásüveget a kristálytiszta és jéghideg forrásvízzel. Itt is pihentem egyet, mielőtt belevágtam volna az Írott-kőre vezető kaptatóba, mert tapasztalatból már tudtam, az nem piskóta, főleg az eleje, amíg a turistaút felkapaszkodik a gerincre!

Végül háromnegyed egy felé szántam rá magam a továbbindulásra, visszasétáltam az aszfaltútra és a kék sáv jelzéseket követve folytattam az utam. A hegymászás rögtön az aszfaltról való letérésnél megkezdődik, az eleje a legmeredekebb, aztán ahogy egyre feljebb jutunk, a kaptató is lassan megenyhül. Nagyjából húsz perc alatt értem el a hosszú gerincet, ahol az emelkedés gyakorlatilag megszűnik, már csak hullámvasutazik a széles turistaút a gerinc huplijai között. Utam a régi határsávban vezetett, a korábbi hosszú, egyenes nyiladékot még a rendszerváltás után beerdősítették, most már egy fiatal nyírjes vet árnyékot az osztrák-magyar határon haladó gyalogútra. Pár száz lépésenként tájékoztató táblák hívják fel a figyelmet a környék osztrák és magyar látnivalóira, ezeket olvasgatva és magyar oldal felé nyíló kissé párás kilátásban gyönyörködve értem el a hegytető alatti tisztást, ahol a pihenőpadoknál találkozik egymással az Országos Kéktúra és a Dél-dunántúli Kéktúra útvonala.

Turistaút az Írott-kő gerincén
Turistaút az Írott-kő gerincén


A magyar-osztrák határon álló kilátótorony
A magyar-osztrák határon álló kilátótorony

Megállhattam volna itt pecsételni, de ekkor már felszaladtam a csupán pár méterrel magasabban lévő hegytetőre, a kilátóhoz. Itt málháztam le az egyik padnál, aztán felkapaszkodtam a csigalépcsőkön a kilátótorony legfelső szintjére. Ötödször jártam fenn az Írott-kő tetején, de egy pillanat alatt felmértem, most sincs valami szép kilátás! Bár a nap sütött hétágra, a levegő meglehetősen párás volt most is: keletre, az Alpokalja felé tekintve a síkság már gyorsan beleveszett a párába, de az osztrák oldalon sem volt jobb a helyzet, itt is csupán pár közelebbi dombot lehet látni, az Alpok igazi hegyeit már nem. Kicsit csalódottan készítettem pár felvételt, aztán el is indultam lefelé.

Csütörtöki nap lévén nem számítottam nagy turistaforgalomra, de alig értem le a padon hagyott hátizsákomhoz, egy osztrák család érkezett fel a másik irányból a hegytetőre. Megcsodálták a málhámat, aztán németül kezdtünk el társalogni. Döcögősen mondtam pár mondatot, felidézve a gyerekkoromban tanult némettudásom javát, aztán javasoltam, inkább váltsunk át angolra. Így már könnyebben ment a társalgás: kérdezték, honnan merre visz az utam, én pedig egy kis reklámot csaptam a kéktúrának és a kéktúrázásnak. Az is kiderült, hogy ők csak pár napot töltenek a környéken, az osztrák oldalon, és naponta kirándulgatnak a hegyek közé. Aztán ahogy ők felmentek a kilátóba én nekiláttam az ebédemnek. Nem siettem, aznapra ugyanis nem volt még konkrét tervem arra nézve, hogy hol verek majd tábort, mindössze annyit döntöttem el magamban, megpróbálok minél közelebb kerülni a túrámon Szombathelyhez.

Kilátás a toronyból Magyarország felé
Kilátás a toronyból Magyarország felé


Ausztria felé sem nyílt szebb kilátás
Ausztria felé sem nyílt szebb kilátás

Végül háromnegyed kettő felé untam meg a lebzselést és kaptam fel a hátizsákom. Na, nem mentem sokat, mindössze egy-két száz lépéssel leereszkedtem a hegytetőről az alatta lévő kisebb tisztásra, az ottani pihenőpadokhoz! Itt ismét lemálháztam, hiszen el kellett még intéznem a pecsételést. Előhalásztam a hátizsákom oldalzsebéből a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra igazolófüzetét, és leballagtam vele, valamint a jól betintázott, fémpecsétekhez való bélyegzőpárnámmal a tisztás déli peremére, ahol a DDK ösvénye eltűnik a fenyves fái között. Itt van két szomszédos fára felszerelve két fémdobozka, két fémbélyegzővel. Kiválasztottam a kettő közül a jobb állapotban lévőt, készítettem egy papírlapra pár próbalenyomatot, aztán amikor úgy láttam, sikerült eltalálnom a kellő tintamennyiséget és nyomóerőt, beütöttem az igazolófüzetembe az első bélyegzést! Az órámra néztem: 13:50 perc volt. Ekkor kezdtem tehát a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra második teljesítését!

Visszasétáltam a pihenőpadokig, elpakoltam a füzetet és a bélyegzőpárnát, aztán rövid szüttyögés után neki is indultam a Dél-dunántúli Kéktúrának! Ismét belépve a fenyvesbe és elhaladva a pecsétek mellett hirtelen kezdődött az ereszkedés, aztán a fenyvesből egy oszlopcsarnokszerű bükkösbe értem, de a meredekség itt sem csökkent számottevően. Ez egy kellemetlenül meredek ereszkedés volt, csak ott enyhült meg, ahol a turistaút beleszaladt egy keresztező, a hegyoldalban szintező szekérútba.

Pihenőhely a kéktúra pecsétek mellett
Pihenőhely a kéktúra pecsétek mellett


Pecsételőhely az erdőben. Itt bélyegez az is, aki az Országos Kéktúrát, és az is, aki a Dél-dunántúli Kéktúra teljesítését kezdi meg.
Pecsételőhely az erdőben. Itt bélyegez az is, aki az Országos Kéktúrát, és az is, aki a Dél-dunántúli Kéktúra teljesítését kezdi meg

A GPS-re nézve láttam, elveszítettem pár perc alatt vagy száz méter szintet, aztán a keréknyomokon egy irtásfolt peremére érkeztem ki. Itt jobbra térve folytatódott a meredek ereszkedés, de már egy homokos, alaposan kitaposott földúton. Itt is süllyedtem pár perc alatt vagy nyolcvan métert, nagyjából 700 méteres magasságban futott bele az erősen lejtő földutam egy, a hegyoldalban szintező, széles erdőgazdasági útba.

Élesen jobbra tértem a kék sáv jelzéseket követve, és nagyjából szintben indultam tovább. Ez a keményre taposott, a hegyoldalban mesterségesen kialakított teraszon futó makadámút széles ívben megkerült egy völgyfőt, aztán az út otthagyva a teraszt meredekebben kezdett el ereszkedni alattam. Újabb hosszú lejtő következett, le a Sötét-völgybe, de ez már korántsem volt olyan meredek, mint az előzőek. Szerpentinező kanyarokkal értem el a völgy alján csobogó patakot, egy kis átereszen kereszteztem azt, ezután a völgy bal oldalán ereszkedett tovább az utam. Ez már kellemes lejtő volt, egyáltalán nem fékezve magam gyors tempóban, hosszú léptekkel folytattam az utam.

Szintező, széles erdei úton
Szintező, széles erdei úton


A Sötét-völgyi-patak
A Sötét-völgyi-patak

Egy idő után az út ismét átkerült a Sötét-völgyi-patak jobb oldalára, itt egy hosszabb szakaszon szintezve haladt tovább. Érdekes volt látni, hogy a bal oldalamon a patak egyre mélyebben csobogott, de csak a völgytalp ereszkedett egyre alacsonyabbra, én szinte egy méternyit sem kapaszkodtam kifelé a völgyből! Aztán persze elkezdődött a kapaszkodó és egy viszonylag meredek emelkedővel értem ki a Sötét-völgyből a Hollerwiese gerincére. Az út átbillent a gerinc túlsó oldalára és folytatódott a monoton ereszkedés.

Mivel a már lassan tízéves DDK útvonalkalauzommal vágtam bele a túrába, még az indulásom előtt alaposan áttanulmányoztam a www.turistautak.hu oldalon az útvonalat, hol lesz eltérés a könyv térképeihez képest? Bizony több, és ráadásul sok kilométeres útvonalváltozást is találtam, ezeket aztán gondosan berajzoltam vékony piros filctollal a térképekre. A legelső útvonalváltozáshoz éppen most érkeztem: régebben a DDK útvonala az osztrák-magyar határon szaladt le a Bozsok és Rohonc (Rechnitz) közötti országútra, közvetlenül a már felszámolt határátkelő állomás mellé, most azonban egy jól jelölt ponton hirtelen lefordult a földútról balra, a Kalapos-kő felé. Régebben a sziklákhoz és onnan tovább Bozsokra a kék háromszög jelzések vezettek, ezek helyett festették most fel a kék sáv jelzéseket.

A Kalapos-kő
A Kalapos-kő


Egy másik sziklaalakzat a Kalapos-kő mellett
Egy másik sziklaalakzat a Kalapos-kő mellett

A keskeny, de jól kitaposott ösvényen szintezve pár perc alatt elértem a sziklaalakzatokat, amik között csak az egyik – igaz, a legismertebb – a Kalapos-kő. Egyébként nyugat felől érkezve tényleg úgy tűnik, mintha feje, és azon egy széles karimájú kalapja lenne a palasziklának, de más irányokból nézve ez a forma már nem felismerhető. Nekem most szerencsém volt, mert a még éppen csak rügyező fák között jól lehetett látni a sziklákat, nyáron azonban nehéz lehet jó rálátást találni a sűrű erdőben! Itt is elidőztem pár percig, alaposan megnézve a sziklákat, aztán fél négy felé továbbindultam innen is. Pár percig még a gyalogúton hullámvasutaztam, aztán a kék sáv jelzések ráfordultak egy meredeken lejtő, széles nyiladék földútjára, a nyiladék alsó végén pedig feltűntek Bozsok házai.

Leügettem a nyiladék aljáig, itt balra térve már csak szinteztem az erdei keréknyomokon, kényelmes menettel értem ki a Bozsok feletti irtásfoltra. Közvetlenül alattam pillantottam meg újra a falut, amit aztán el is értem egy pár perces menettel. Egy szépen kiépített forrás mellett jutottam ki a falu főutcájára, ittam a vízéből, feltöltöttem a fogyatkozó készletemet, aztán arcot, kezet mostam. Továbbindulva elhaladtam a templom mellett, aztán megkerestem a Kerekes üzletházat, a kéktúra pecsételőhelyet. Az élelmiszerboltban bélyegeztem, ezzel begyűjtöttem a második pecsétemet is, aztán beültem egy sörre a belső udvar vendéglőjébe.

A nyiladék végén feltűnt Bozsok
A nyiladék végén feltűnt Bozsok


Forrás a bozsoki főutcán
Forrás a bozsoki főutcán

Nagyhangú osztrák társaság múlatta az időt az asztaloknál, akarva-akaratlanul megértettem, hogy a nagyhátizsákos belépőm után rám terelődött pár pillanatra a szó, de most nem volt kedvem cseverészni, rendeltem egy sört, azt iszogatva ejtőztem pár percet. Amikor a hátamra kanyarítottam a zsákot (ennek megvannak a fogásai, a lényeg, hogy lendületből kell tenni) néhány elismerő pillantást bezsebelve csak odavetettem egy „Auf Wiedersehen”-t, aztán továbbindultam innen is.

Hamar megtaláltam a letérést Bozsok főutcájáról, és elindultam kifelé a faluból. Bozsok egy völgyben fekszik, nyugat felől ereszkedtem le a faluba a Kőszegi-hegységből, de kaptatón indultam tovább, hogy megmásszam azt a lapos fennsíkot, amin aztán egészen Szombathelyig fogok majd gyalogolni. Körülbelül tíz perc alatt értem fel a mezők között egy kőkereszthez, itt aztán a földutak kereszteződésében kissé jobbra térve megcéloztam egy másik úton egy még távoli erdősarkot. A fákat elérve megálltam és lemálháztam, mert tudtam az előző bejárásomról, hogy erről a pontról szép kilátás nyílik a Kőszegi-hegységre.

Sajnos nem csak az idő volt most párás, de délutánra még be is felhősödött, szóval innen sem nyílt valami szép kilátás, pedig erről a pontról belátható szinte az egész Kőszegi-hegység! Itt is elnézelődtem pár percig, készítettem pár felvételt, még haza is telefonáltam, mert nem tudtam, lesz-e majd térerő a sátorozó helyemről? Csak negyed hat felé indultam tovább azzal a szándékkal, hogy nagyjából még egy órányit fogok menni, hogy minél közelebb kerülhessek Szombathelyhez.

Bozsok házai felett a távolban feltűnik a Szent Vid kápolna tornya
Bozsok házai felett a távolban feltűnik a Szent Vid kápolna tornya


Kilátás egy repcemező mellett a Kőszegi-hegységre
Kilátás egy repcemező mellett a Kőszegi-hegységre

Erről az utolsó szakaszról nem tudok sokat mondani, jobbra-balra fordulgatva róttam a kilométereket az erdő nyiladékain, végül rátértem egy széles erdei makadámútra, amin egészen egy hatalmas irtásfoltig gyalogoltam. Már ismét egy egyszerű földúton vágtam át a tarvágáson, itt már komolyan nézelődtem valamilyen sátorhelyet keresve, de nem tetszett az, hogy szinte körülvették az irtásfoltot a magaslesek! Nem egészséges dolog ilyen helyeken a sátorozás, szerintem könnyű a sűrűn álló magaslesek között ólommérgezést kapni a vadászoktól, ezért aztán egészen addig mentem, míg a kék sáv jelzések ismét be nem fordultak az erdőbe.

Ez a hely már jobban megnyerte a tetszésemet, a ritkított, tisztaaljú tölgyes vastag avarral borított talaja szinte kínálta magát a sátorozásra. Nem is töprengtem sokáig, letértem az útról, begyalogoltam vagy százlépésnyit a fák közé, aztán ott vertem fel sátrat, ahová már nem lehetett belátni az útról sem. Háromnegyed hét felé már állt a sátor, én pedig elégedettem vettem tudomásul a GPS kijelzőjét nézegetve, hogy ezen a fél túranapon is sikerült majdnem 21 kilométert megtennem! Már a fejlámpám fényében vacsoráztam meg a sátorban, aztán nyolc óra felé el is tettem magam másnapra, ugyanis arra gondoltam, hogy a második túranapom lesz majd a „menő” nap, amikor igyekszem majd minél közelebb kerülni a túrám végpontjához, Nádasdhoz.

Sátorozás a tölgyesben
Sátorozás a tölgyesben


-hörpölin-


FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats